Az Amalfi hercegnő értelmezési lehetőségei igen gazdagok. Gyújtópontjában a Hercegnő áll, aki "más", mint a kora és mint a családja. Megkerülhetetlen, megfoghatatlan, bármelyik szereplő nézőpontjából tekintünk is rá, egy autonóm, szuverenitást és méltóságot árasztó nő, provokatívan önazonos. Épp ezzel hívja ki maga ellen a sorsot. Ettől válik paradox módon, tipikus áldozattá, viktimológiai esetté - még akkor is, ha önként teszi fejét a hurokba. Haláláig testvérei képében a beteges szenvedély szövetkezik a letisztult szívtelenséggel, a visszafojtott téboly a precíz kegyetlenséggel, hogy elvegyék belőle és magukévá tegyék mindazt, amit nem értenek. És mindenki: a képmutató, karrierista tisztekből álló hercegi udvar, a jobbik énje ellen harcoló, cinikus, kémmé felfogadott gazember részese, felelőse a tragédiának, amely által a világ - híján a jóságnak - a bomlás felé halad. A széteső univerzum szereplői a Gonosz templomában, magukon viselnek még egy fejet, saját kiüresedett és szenvtelen tekintetű, testüket az Ég felé meghosszabbító fejet, hogy így váljanak önmaguk katedrálisává, de egyetlen, immár örökké ugyanabba a fenyegető vagy éppen ölelő mozdulatba merevedett-torzult kezük a Gonosz bábjaivá teszi őket.
ANTONIO Becsvágy, Madame, a nagy ember tébolya,
S nem láncban, rács mögött tartják, de fényes,
Szép termekben, s ez teszi
Gyógyíthatatlan agyrémmé. Ne képzeld,
Hogy oly buta vagyok, s nem is gyanítom,
Mit tartogatnak kegyeid; de őrült,
Ki fázván, két kezét a tűzbe dugja kis melegért.
A(z) Nemzeti Színház előadása
Hozzászólások