- Nagyon szenved? - kérdezte a fiú.
A Kaméliás hölgy történetét mindenki ismeri. Egy halálosan beteg párizsi kurtizán átéli az utolsó nagy szerelmet, mely talán megválthatná. A történet kegyetlen. Mégis, ahogy mi ismerjük, szinte már giccsbe hajlik. Vajon miért? Mert a szerelemre mar csak úgy tudunk gondolni, mint ami túl érzelmes, szégyellni való, kínosan csöpögős. De mi van, ha a szerelem tényleg szerelem? Ha az érzelmek valóságosak, ha a halál kapujában egy nő tényleg megváltásként éli át élete nagy szerelmét?
Persze, örök kérdés marad a történet hitelessége. Hiszen nem első kézből ismerjük meg, hanem a főszereplő életében különféle szerepeket játszó férfiak visszaemlékezéseiből. Ki volt ez a nő? Egy filmrendezőn egyre inkább elhatalmasodik a szenvedély, megfejteni, hogyan volt lehetséges, hogy annyi férfi kötődött hozzá, és ő végül csak egynek adta oda a szívét, végérvényesen.
Mert a Kaméliás hölgy történetét valójában senki sem ismeri. (Almási-Tóth András)
- Alig. Megszoktam már. - felelte a szép hölgy.
- Megöli magát, asszonyom - tört ki a fiú.
- Mi ez a hirtelen rajongás? Csak nem szeretett belém? - kérdezte a nő.
A fiú habozott, a nő azonban kikényszerítene belőle a vallomást, de előre figyelmeztette a következményekre.
- Vagy visszautasítom, és akkor Ön megharagszik rám, vagy pedig elfogadom, és akkor nagyon szomorú kedvese lesz... olyan nő, aki beteg, ideges, szomorú, vagy ha víg, akkor vígsága még a bánatánál is szomorúbb.
Alexandre Dumas és Marie Duplessis megismerkedése 1844 őszén történt. Rövid és keserédes románc követte. A fenti párbeszéd a négy évvel később megjelent népszerű regényből, A kaméliás hölgyből való.
A(z) Gárdonyi Géza Színház előadása
Hozzászólások