Beűzetés a paradicsomba

Imaxben ül az ember, valószínűleg észre sem veszi, hogy iszonyúan leesett az álla, csak amikor kinyögi maga elé: de jó ez a film. Azt remélem, hogy filmtörténeti klasszikus, de hát ember tervez, filmtörténet végez. De az élmény elemi, varázslatos, szédítő, a szó szoros értelmében is.

Amikor meg sem fordul már a fejben, hogy ez most csak egy film, nem a valóság. Amire mindannyian vágytunk: kintről nézni a Földet, a napfelkeltét egyszer nem a talajról, hanem a semmiből.

Elképesztő technika, hosszú snittek, annyira hosszúk, hogy már azt sem tudjuk, kik vagyunk, az előbb még kívülről néztük a jelenetet, most meg ott vagyunk, egy kis pára csapódott le a sisakunk belső oldalára, és különösen érezzük magunkat: nehéz benn tartani az ebédet a súlytalanság állapotában. Finoman hazudtam, amikor azt mondtam, mindannyian arra vágyunk, hogy az űrből nézzük a napfelkeltét, még a gondolatától is rosszul vagyok, hogy mondjuk száz méterre emelkedjek az édes anyaföld fölé, valami szűk vascsőbe szorítva. Ami még szebb az egészben: Sandra Bullock is így van ezzel, de ő tudja is, hogy miért, 2000-ben éppen csak túlélt egy repülőgép-balesetet, azóta nem erőltette a légi közlekedést.

Most megkapta, a súlytalanságot ugyanis úgy veszik föl, hogy egy kibelezett utasszállítót fölküldenek tízezer méterre, aztán elengedik, szabadesésben, és akkor van egy jó fél perc, amikor megszűnik a gravitáció. Ha szerencséjük van, és ezt a harminc másodpercet nem hányással tölti a színész, akkor megvan a snitt. Megismétlik százszor, és megvan harmadnyi film. Vagy negyednyi.

Legalább tudom, mit csodálok Sandra Bullockban. Azt mindig is tudtam, mit csodálok George Clooneyban: jó színész. L’ultimo divo, írta róla egy olasz lap a nyáron, az utolsó isten, mármint filmisten, most is varázslatos, mert annyira erős a személyisége, hogy már a karaktert igazították őhozzá: elegáns, finom, szellemes, nagyvonalú, nyerni és veszteni is tudó. Kint lebegnek ketten az űrben, flörtölnek ezerrel. Nem tud ellenállni a varázsos kék szememnek, mondja az egyik a másiknak. Nem, leheli másik. Akkor jó. Mert barna a szemem. Az egész éppen olyan ártatlan, mint a bűnbeesés előtt, amikor ősapánk és ősanyánk beszélgetett egymással. Akkor még meztelenek lehettek, most az ártatlanságról a szkafanderek és a sisakok gondoskodnak. Egymás kesztyűjét foghatnák meg, ha akarnák. De miért akarnák, amikor van egy csomó dolguk, épp a Hubble űrteleszkópot javítják, elég rázós munka, és akkor kiderül, hogy az oroszok véletlenül lelőtték egy műholdjukat, az űrszemét pedig elképesztő sebességgel közeledik. A többi már maga a film, nem mesélhetek el róla semmit, mert elrontanám a szórakozást. Két arc látható benne másfél órán keresztül, a kamera néha egy centivel az orruk előtt áll meg nagy rohanás után, elképesztő munkát kell beleölni mindenkinek a film körül, ha azt akarja, hogy az a két arc sokat mondjon. De bele is ölik, forgatókönyvíró, rendező, operatőr, a két színész. Nekünk csak nézni kell, és örülni a világnak, amelyben élünk.