Hétköznapok vámpíréknál

Kissé tán eseménytelen, mégis karakteres vámpírfilmet forgatott Jarmusch, akinek elhihetjük, hogy nem egy trendet akart megülni.

Alkonyat után

Nem hinném, hogy Jim Jarmusch direkt a tinivámpír jelenségre reflektálva kívánt volna készíteni filmet, még ha ez is volt tán, ami eszébe juttatta a témát, nagyobb volumenű alkotó ő annál. Mégis nehéz nem megemlíteni, hogy igen, valami ilyesmi történik, amikor rendezők rendeznek, ha benyomásaik vannak a világról, ha sok időt töltenek saját szellemi elefántcsonttornyukban, ameg úgy egyébként, ha az isten ilyen képességet varrt a nyakukba. Jarmusch-nak sikerült ugyanis megfognia a vámpír témában azt a miszticizmust, ugyanakkor kúlságot, amiből kétségkívül a tini közönséget célzó ponyvák is kiindulnak, amikor erre helyezik a hangsúlyt, nem a horrorra. De mégsem mindegy, hogy ezekhez a misztikus lényekhez milyen attitűddel, szándékkal és munkamorállal közelítünk. Nagyon próbálok most kerülni olyan semmitmondó szavakat, mint a művészi, de mégiscsak arról van szó, hogy ha gyakran roppant mód el lehet különíteni, mi az, amit egy ízig-vérig alkotó alkotott és mi az, ami egyszerűen piacra készült. 

Tiszta hangok

Jarmusch, amikor ezt a filmjét a nézők elé tárja, nem csak a vámpírkliséket mint gyermekkori tanulmányaink során szerzett tapasztalatokat tartja magától értetődően adottnak, de a humor, az irónia iránti érzékenységet is melegen ajánlja. Továbbmegyek, amikor történelmi alakok kerülnek szóba, s a vámpírszereplők velük való egykori ismeretsége, kifejezetten paródia jelleget ölt a forgatókönyv, ami viszont nem minden esetben válik javára.
De már csak azért sem akarok a pink bölcsészáhítat felhőjébe burkolózni, mert bár végtelenül jóleső érzés időnkét igazi filmeket látni igazi mozikban, Jarmush ezúttal is nagyobbat lendített a művészingán, mint az egészséges volna. Gondolom, ezért nincs különösebben nagy íve az elbeszélésnek, inkább csak saját magát járja körbe, nézegeti a tükörben és örül annak, amit lát. A cselekmény ugyan logikusan épül, vagy inkább halad lassú és fennkölt léptekkel, ám a dráma csak a történet vége felé, szinte egyik vérszívásról a másikra csillogtatja meg túlnőtt szemfogát. Így összességében a Halhatatlan szeretők inkább hajlik afelé, hogy egy művész-vámpír sorozat pilot epizódjának tűnjön, mintsem horrorisztikus, romantikus, drámai és egyéb elemekkel operáló eposznak. (Hozzáteszem, egy interjúban arról beszélt, volt ebben a forgatókönyvben valaha nyílpuskától vámpírháborúig minden, csak sorban kihúzta őket. Valószínűleg jól tette.) 

Pattinson, figyeled?

A film döntő többsége egyetlen házban játszódik, egy ámulatba ejtő aprólékossággal berendezett rockertanyán, ahol a muzsikus vámpír kedvére kísérletezhet vagyont érő gitárjain házi stúdiójában, s dalait zombi (=ember) haverja csontfekete bakeliten osztogassa a night clubban. Kevés szereplőt mozgat a forgatókönyv, nem is érezni egyiküket sem feleslegesnek vagy félig gyúrtnak, helye, egyénisége és célja van mindegyiküknek, pont, mint egy ujjgyakorlatként bemutatott merész kamera beállításnak vagy egy-egy elszállós gitártémának – utóbbiakkal az élen az év eddigi egyik legjobb soundtrackjét hozva létre. A szereplők pedig kifogástalanul teszik a dolgukat, a kortalan Tilda Swinton szerintem a hétköznapokban is egy vámpír, Tom Hiddleston pedig a hideg és szótlan, a világba vetett hitét az évszázadok alatt elvesztett, ugyanakkor mély érzésű vérszívóként mutatja meg, mi az, amikor minimál játékkal hoz valaki egy ilyen karaktert és mégsem lesz belőle bamba idióta.

Kinek ajánljuk?
-    Az Alkonyatot meghaladott fiatal vámpír-rajongóknak.
-    Régi motoros Jarmusch-közönségnek.
-    Magányos zenészeknek.

Kinek nem?
-    Akcióorientált nézőknek.
-    Véráztatta horrort remélőknek.
-    Akiknek elegük van ebből a vámpír-mániából.

8/10