Stallonét sose lövik le, ugye?

Legfeljebb csak megsebesítik. Hiába a rondácska fiaskó a tengerentúlon (amiért valamennyire nyilván hibáztatható a torrent-botrány, hogy mennyire, azt nem tudja senki, legfeljebb csak tippelni lehet), hiába az egyébként jogos kritikai fanyalgás: az Expendables - A feláldozhatók harmadik része egyszerűen nem tud olyan rossz lenni, hogy ne legyen jó.

Túl a csúcson

Sylvester Stallone 2006, azaz a Rocky Balboa óta alig csinál mást, mint franchise-alapon önmagát siratja. Illetve azon mélázik nagyon is férfiasan, s maximálisan szerethetően, hogy az ifjúság elszállt, a kemény legények megöregedtek - Sly úgy veszi fel a versenyt az elmúlással, hogy nem csak botoxol, hanem bokszol, vagy éppen mindkét kezében pisztolyt markol, s úgy igyekszik szitává lőni az idő kerekét. Előbb saját legendás figuráit, Rocky-t majd Rambót pofozza önreflektív öreg harcossá, aztán mindenből kigyúr egy harmadikat, összehívja A feláldozhatókat, s a többi akciós haverral együtt bohóckodik, egyre Zs-filmesebben, de valamiért mégis acélos őszinteséggel. 

Velük, nem ellenük

A harmadik részre már csak azok maradtak a tatákkal, akik valóban rajonganak értük. Bár a stáb erősen dolgozik azon, hogy mégse csak azok kattanjanak rá az Expendables-szériára, akik a nyolcvanas-kilencvenes években már tudatos élvezőként lökdösték a VHS-kazit a lejátszókba, alighanem ezért van az, hogy a fiatalok is csatlakoznak Sly kommandójához, s az új rész vágásánál sajnos kínosan ügyeltek arra is, hogy a legnagyobb mészárlások szinte vértelennek tűnjenek. Viszont így kedvenceink kis híján bezuhantak csapatszállító repülőjük pilótaszékei közé – elvégre egy igazi fan bizony ettől a bulitól azt várja, hogy bőven fröccsenjen a paradicsomlé, szinte ránk is, akik nem fáradó, nagy mosollyal, megkopott, de nem eldobott akciófiguráinkért szorítunk a vászon előtt.

Mindhalálig eksön

126 percével az Expendables - A feláldozhatók 3 igyekszik igencsak epikus lenni, Sly saját történetét gyúrta harmadmagával mindaddig, amíg a dramaturgiai csikorgások és kanyargások után végül csak oda érkezik az ezúttal otromba CGI-robbanásokkal kísért akciófilmes gyorsvonat, ahová eddig mindig befutott: Ne félj az újtól, harsogja karcos hangján az állomásfőnök. Már csak azért se félj, morogja immáron mikrofonon kívül, mert Stallone lőporos szentimentalizmusa csak papíron engedi meg az előre tekintést. Ott ugyanis, mármint a jövőben csak a sír várhatja a senior feláldozhatókat, abba meg nem ugranak bele önmaguktól. S tulajdonképpen ezért dögös ez az igazán kínlódós, harmadik nekifutás is: az olyan pillanatok miatt, mint amikor Wesley Snipes szinte nyílt színen kér bocsánatot közismert adócsalásáért; amikor a mostanában bukást bukásra halmozó Schwarzenegger odaszól a kereskedelmileg szintúgy sikertelen Stallonénak a kórházban, hogy most már abba kéne hagyni; amikor Harrison Ford konkrétan megköszöni, hogy mókázhatott egy rendeset –  vagy amikor Mel Gibson megmutatja a fináléban, hogy magánéleti ámokfutása előtt miért is volt ő halálos fegyver… Szóval, azokért az esetlen, ám csakazértis tiszteletreméltó pillanatokért imádhatjuk ezt az egészet, ahol egyszerre van jelen az ember és a sztár. Elvégre itt tudatosan olvasztották össze a kettőt. Persze ez is csak illúzió, talán pontosan kiszámolt. Ám elhiteti velünk, hogy ha törik, ha szakad, vagyis, ha törik a csont, ha szakad az izom, ők dicsőségesen, gépfegyvereket markolva foszlanak majd el a szemünk előtt. S ez bizony inkább megható, mint szánalmas. Nem hogy harmadszorra az, harmincadszorra is az lesz. Veletek vagyunk fiúk! Feltámadtok!

Kinek ajánljuk?
- Aki imádja azt, amikor sokan lőnek egyszerre.
- Aki szerint a fiúk tényleg csak belül sírnak, de ott nagyon.
- Akit nem érdekel, hogy Stallone egyre rondább.

Kinek nem?
- Aki szerint már az első Expendables-film se volt több szánalmas próbálkozásnál.
- Aki szerint egy akciófilmben is legyenek rendes dialógok.
- Aki azt várta, hogy ez a rész majd másmilyen lesz.

7/10