A klisék nem váltanak meg

Egy gazdag francia házaspár gálára megy péntek este, viszont bébiszitter híján a férj fölfogadja az első útjába kerülő alkalmazottját, akit szinte nem is ismer, hogy vigyázzon a fiukra. „Tanító jellegű” történetet elmesélő, gyengére sikerült romantikus komédia.

A gyerek és a dada közös kalamajkáiról számos filmet láttunk már (pl. Adventures in Babysitting (1987), My Babysitter’s a Vampire (2011-2012)), de terítékre került már az utóbbi hányattatott sorsa is (pl. The Babysitter (1995)), ám Philippe Lacheau és Nicolas Benamou filmje más fordulatot vesz, mint ezek: reggel, amikor a házaspár hazaér, minden romokban hever, és elkezdődik a nyomozás a gyerek után. Korunk egyre elterjedtebb jelensége a bébiszittelés. A sokat dolgozó szülők fölvesznek egy fiatalt, főleg diákot és sokszor feketén, hogy elhozza a gyereküket az iskolából, meguzsonnáztassa, kikérdezze a leckét, esetleg fürödni is elküldje és megvacsoráztassa. Vagy épp egész este vigyázzon rá, míg a szülők kikapcsolódnak. Nyugat-Európában igen elterjedt, hogy a feladatot kombinálják még azzal is, hogy az illető fiatal külföldi és az anyanyelvét tanítja a kölöknek. Ez persze hasznos és a fiataloknak, akik így könnyen jutnak munkához, a gyereknek, ha korán elkezd nyelvet tanulni, viszont annál inkább árthat a nevelésének és a szülő-gyerek kapcsolatnak. A filmbeli Rémy ékes példája az elhanyagolt, ám ezzel együtt elkényeztetett, gazdag gyereknek, aki mindenkivel szemtelen, még a szüleivel is, akik természetesen tíz éves létére ezt a korának tudják be, ahelyett hogy foglalkoznának vele és megtanítanák rendesen viselkedni.

A Babysitting a 30. születésnapját ünneplő Franck (Philippe Lacheau) története, akit, minden tiltakozása ellenére, barátai belevisznek a rosszba: átmennek ők is a főnök lakására meglepetésből, ahol egy idő után a partiszigeteket idéző orgiasztikus buli alakul az addig sem visszafogott összejövetelből – míg a hős az időközben kereket oldott kissrácot keresi.

Nem az a baj, hogy nincsenek elvarrva a szálak, például, hogy hová lett a szomszéd, aki héliumos léggömbökkel szállt föl. Nem is az a baj, hogy sok a kihagyás, a részleteknek itt nincs túl nagy jelentőségük, csak a svung számít, ahogy sodródik a főhős. Egyszerűen csak annyi, hogy klisés a film, a „megváltó” jellegű tanulsága – a gyerekkel foglalkozni kell – túl könnyen eljön, ahogy az elvárt happy end is. Sajnos nem hiszem, hogy a film valóban képes lenne ösztönözni az embereket arra, hogy több időt töltsenek a családjukkal, ehhez túl nagy a körítés és a bugyutaság a történetben, ami egy szörnyen álságos világot ábrázol, mely csalásokkal, becsapásokkal, hazugságokkal teli még barátok és szerelmek között is.

A vígjáték megnevezés ellenére a film nem vicces. Sokszor közönséges vagy lapos, máshol is csak gyanítja az ember, hogy itt szerették volna, hogy nevessen, de alig akad egy-egy hely, ahol akárcsak el is mosolyodhatna. Különösen bosszantó, hogy mindent előre lehet sejteni, mert valósággal kiemelik a poénok forrását, mintha mindig azt mondanák: „csak ezt ne!”; és törvényszerűen megtörténik.

A film egyetlen pozitívuma a found footage-ban rejlik, hatásos feszültségkeltő módszert választottak az alkotók, amikor úgy döntöttek, hogy az eseményeket egyik vagy másik szereplő fogja majd dokumentálni, amit aztán végignéznek a rendőrök és a szülők, hogy a nézők ezzel a csavarral értesüljenek az este elszabadulásáról. Sajnos ez sem elég hozzá, hogy kompenzálják, hogy a filmben nincs semmi újdonság, semmi vicces, semmi meglepő, minden feldobott labdát lecsapnak, és könnyen ki lehet találni a jövő eseményeket. Philippe Ladeau és barátai igen rossz filmet csináltak. Lehet, hogy közben jól szórakoztak, de az eredmény nem nyújt jó élményt.