Nekik találkozni kellett...

...pont azért, hogy aztán megkérdezhessük: ők hogyan találhattak egymásra? Buta kérdés, érzelmes válasz: kedves, kissé tán túl könnyed modorban filmre vitt, ám mégis igaz, reménykeltő történet a walesi bányászokról és a londoni melegekről, akik emberként néztek egymásra, s segítettek egymáson – mert máshogy nem is érdemes.

Hoznak egy döntést

A nyolcvanas években történt, mégse mondhatjuk, ma nincs benne semmi különleges: néhány nagyvárosi fiatal úgy dönt, nyíltan kiállnak a thatcheri intézkedések ellen, a sztrájkkal tiltakozó bányászok mellett. Bátor lépés, a meleg srácok és lányok először nyilván provokációnak szánják a dolgot, ám aztán elbuszoznak vidékre, s életre szóló barátságot kötnek egy kis bányászközösséggel. Ezt a történetet mondjuk, Ken Loach nyilván máshogyan adaptálta volna a nagyvászonra, még akkor is, ha tudjuk: ő is szokott kvázi vígjátékokat készíteni. Csak hát Matthew Warchus nem Loach, de az is lehet, nem is akar az lenni: a Büszkeség és bányászélet azt a szigetországi szórakoztató filmnyelvet beszéli, ahol inkább az életigenlés a legfőbb sorvezető – ennek megfelelően a figurák is inkább a moziba valók, mint a valóságba. Ám a jóízlésnek és a komolyan vett üzenetnek hála, mégis megmaradunk ott, ahol az igazi értékek születnek.

Vállalják magukat

Az értékek pedig ott születnek most, ahol nem hallgat a bányászmély. Szereplőink pont úgy találnak egymásra, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: először csak méregetik egymást, aztán néhány bájos poén, szeretnivaló pillanat után rettentő közel kerülnek egymáshoz. A miliő hibátlan – legyen szó az anyagi szegényességével együtt is otthonos walesi településről, vagy éppen a londoni gay-kultúráról. A casting mondhatni tökéletes, a remek fiatalabbak, mint Ben Schnetzer, George MacKay vagy Andrew Scott és Joseph Gilgun mellett olyan megbízható, csodálnivaló ismerősök szolgálják a tanmesét, s annak tanulságát, mint Paddy Considine, Imelda Staunton vagy az örök adu ász, Billy Nighy. Külön említést érdemel még Dominic West, aki inkább a tévében szokott tehetségéhez mérhető feladatokat kapni, viszont most úgy alakítja a meleg közösség egyik extravagáns (frizurájú) kulcsfiguráját, hogy már nagyon illene észrevenni: ez az ember nem csak a képernyőn érdekes igazán. 

Beállunk melléjük

Semmi se sok: éppen elég. Még az olyan jelenetek se mennek félre, ahol a féktelen diszkópartikat tán hírből se ismerő falusiak táncleckéket vesznek a melegektől: persze, kissé klisés a dolog, s legfőképpen itt érezhető az, hogy a műfajiság fontosabb volt, mint az élet szaga, no de tulajdonképpen leginkább álmodni járunk moziba, s a Büszkeség és bányászélet amellett, hogy színes esti mese, tényleg a valóságtól kapta az ihletet – ezért gond nélkül elnézzük a finomításait. Vagy hát gond nélkül élvezzük az optimizmusát. Leginkább azért, mert a finálé, vagyis az a bizonyos felvonulás, ahol a bányászok együtt meneteltek a melegekkel, valóban felemelő és megható, feledhetetlen jelenet. Sőt, természetesen ez a leglényegesebb momentuma a Büszkeség és bányászéletnek. Elvégre minden, amit addig látunk, „csak” felvezetés: ízes és szívmelengető rekonstruálása az előzményeknek. Lehet, hogy így esett, lehet, hogy nem. A lényegen szerencsére nem változtat semit!

Kinek ajánljuk?
- Akinek a nyitottság nem csak egy szó, hanem az egyik legfontosabb emberi érték.
- A fontos dolgokról lelkesen beszélő angol filmek kedvelőinek.
- Aki szerint nem kell mindig karcosnak lenni.

Kinek nem?
- Annak is ajánljuk, akinek nem – elvégre, ha megnézi, hátha meggondolja magát!

8/10