Mindennek a tetején

Emberek beszélgetnek egy havannai háztetőn – egyszerűsíthetnénk filmünket, s tulajdonképpen, ha csupán a cselekményre koncentrálnánk, ennyiről is lenne szó. De rögtön meg is kell jegyeznünk: igen ám, de miről beszélgetnek? Mindenről, amiről Kubában nem lenne szabad. Vagy nem szokás. S bizony a háttér, a környezet is elmondja a magáét. Így hát sokkal több lesz ez, mint esetlegesen lefilmezett színházi előadás öt egészen remek helyi színésszel.

Bátor, de nem ezért jó

Laurent Cantet (Az osztály) rendezésével kapcsolatos, nem elhanyagolható tény, hogy teljes egészében Kubában forgatták, s ha innen nézzük, mármint Havanna felől, még bátrabb és igazibbnak tetszik. Na de a messziről jött néző is megkapja ám, amit akar – önmagában a bátorság ugyanis csak rövid ideig lenne képes fenntartani a figyelmet, hiszen viszonylag kevés haszonértékkel bírhat csupán azon morfondírozni, hogy miképpen is készülhetett arrafelé egy ilyen, a diktatúra természetéről és annak mellékhatásairól mesélő (beszélgető) alkotás. Viszont az, hogy szereplőink minden gyanú és benyomás szerint e délutánon, estén és éjszakán nem csak drámait, hanem igazat is beszélnek, nos, az már sokkal inkább a lényegre tartozik. Arra a lényegre, amely ott lakozik minden sorsban, amely viharvert, embert próbáló helyeken formálódott és formálódik. Vannak így ezzel jó sok millióan e planétán, így havannai embereinkkel bizony sokan találhatnak közös vonásokat – kicsiket vagy nagyokat, de mindenképpen tanulságosakat. 

Emberleckék, mindenkinek

A Havannai éjszaka nagyon konkrétan természetesen arról szól, hogy egy baráti társaság szembesítő találkozóján hogyan is kerülnek helyükre a múlt szilánkos darabkái – ám katartikus erejét az általánosságból szerzi: nem kell ahhoz Kubába menni, hogy e leckék ismerősek legyenek; a megalkuvás, a félelem, az önfeláldozás leckéi. Persze, máshogyan hatnak e leckék mondjuk Cantet hazájában, Franciaországban, s máshogyan mifelénk. Itt, az egykori baráti országban bizonyára sokan merülnek el a saját emlékeikben, amikor a film hősei, Tanía, Eddy, Rafa, Amadeo és Aldo ifjúságukról nosztalgiáznak, eszmékről és megvalósulatlan álmokról; hazáról és hazugságokról. Amiből nem lehet kivonni az egyént, aki egyszerre próbál megállni a lábán, kiállni magáért, vagy/és ilyen-olyan indokokkal beleolvadni a tömegbe. 

Egymás szemébe nézni nem kell félnetek

Örök kérdések körül forgolódik, táncol, iszogat és feszeng tehát Cantet megkeseredett ötöse, s nem kell sokáig várni, hogy az igazán vérre menő, megrendítő válaszok is előkerüljenek. Miért hittek a rendszerben, s miben hisznek ma? Miért tűnt el annak idején egyikük úgy, hogy egy szót se szólt a többieknek? Akik otthon maradtak, miért maradtak? Mit tehettek egyáltalán? És mit tehetnek most, hogy annyi év után soha nem tapasztalt őszinteséggel tárják fel egymás előtt titkaikat? Kényelmetlenkedő, okoskodó film is lehetne a Havannai éjszaka, de mivel még a legfeszültebb jeleneteit is áthatja az empátia, nem válik kellemetlenné. Bár a befejezés csattanója kissé szentimentális, s tán az előzményekhez képest túlságosan is egyértelműen varrja el a főszálat, ez azonban semmit se von le a film igazi értékéből. Olyan dolgokról beszél, amelyekről mindig érdemes: a tetőről indul, s bizony igencsak a mélybe érkezik. Abba a mélységbe, ahol az egymás felé fordulás jelöli ki a legfontosabb közös nevezőt. Hatvanon (és Havannán) innen és túl.

Kinek ajánljuk?
- A magvas kamaradrámák kedvelőinek.
- Akik nem csak a zene, a szivarok és rum miatt érdeklődnek Havanna iránt.
- Akik szerint egyszer mindent ki kell beszélni.

Kinek nem?
- Akik megmaradnának a turistáknak szánt hangulatoknál.
- Akik szerint egy filmben ne beszéljenek ilyen sokat.
- Akik szerint az élet egyszerű, s aki mást állít, az filmrendező.