Hunyjuk be a szemünket, lazítsuk el a végtagjainkat, lélegezzünk szabadon, és mondjuk háromszor egymás után: nem akciófilmben vagyok, nem akciófilmben vagyok, nem akciófilmben vagyok. Ha mármost kellőképpen könnyűnek érezzük magunkat, kezünkben-lábunkban kellemes bizsergést érzünk, és halántékunkat lágy szellő legyinti meg, akkor és csakis akkor nyissuk ki szemünket, és vegyük szemügyre, mit látunk. Nem, nem egy ruganyos mozgású, pisztolyával összenőtt szuperhőst, de nem ám, és nem is egy mindjárt hatalmas robajjal széteső óriásdíszletet, távolról sem. Még egy kis lazítás, még egy mély lélegzet: a tudatalatti árkait-bokrait látjuk, úgy ám, az álombéli jövés-menés sűrűjében pedig egy rejtett kombinációk, mélyen őrzött titkok után kutakodó profi besurranót. Így azért mindjárt más, az Eredet mégiscsak Christopher Nolannak, A sötét lovag rendezőjének két Batman közé eső új filmje, s mint ilyen, az a minimum, hogy ha Leonardo DiCaprio pisztollyal a kezében akciózik, azt olyan összefüggésben tegye, amilyet még nem látott a világ. S mivel a világ már mindent látott, még olyat is, hogy Leonardónak baja van önmagával, a világgal és a fensőbb hatalmakkal, s e neheztelését rablóként vagy pandúrként, de mindenképpen üzembiztos profiként vezeti le, akkor nem marad más, mint új szótárt írni a régi jelenetekhez. Incepció, projekció - ilyeneket szól az álombetörő, de nem PhD-védésre siet, hanem akciózni. Mert extraktor, aki most incepcióban utazik.
A filmkészítők is joggal érezhették, hogy ezen a ponton azért meg kell állniuk egy szóra, sőt nem is egyre, hanem egy hosszabb székfoglalónyira. Meg is állnak, el is magyarázzák, parádés képekkel szemléltetik, komoly szóval elismétlik, atyaian összefoglalják és a végén még ki is kérdezik mindazt, amitől ez nem egy mezei akciófilm, hanem valami sokkal magasztosabb és összetettebb. Mivel egy csíkban futó magyarázószöveg mégiscsak rosszul vette volna ki magát, Leóra hárul, hogy új csapata összetoborzása során, több földrészt beutazva magyarázza el az újoncoknak munkája ügyes-bajos természetét, s e kiselőadásból hitelt érdemlően ki is derül, miféle szerzet is ő valójában. Nem csupán egy futottak még mestertolvaj, de nem is egy gép, hanem érző szívű extraktor, aki széfek helyett mások tudatalattijában kutakodik. Van egy gépe, s azon egy gomb, amit ha megnyom, a vele egy álomközösségben lévő csapattársaival (a kis okossal, a nagydarab viccessel, a tudósképűvel és a hátranyalt hajú fegyverhordozóval) együtt a kiszemelt célszemély álomvilágában találják magukat, és ott, válogatott fedőtevékenységüknek hála, többnyire sikerrel cselezik ki a tudatalatti rájuk küldött fogdmegjeit és a feketeöves projekciókat. Dolgukat olyan komolysággal végzik, mintha még soha senki nem járt volna előttük a setét tudatalattiban, azzal a plusszal megsegítve, hogy ha zsákutcába futnak, gép elő, gomb lenyom, s hopp, egy szinttel már lejjebb is álmodták magukat.
A haladóknak szánt lecke azonban csak ezután következik: jó, jó, hogy ki lehet lesni egy-két iparilag jól hasznosítható ötletet a rivális fejéből, de vajon fordítva is működik-e a dolog, lehet-e hasonló eljárással ötletet plántálni a célszemély fejébe? Így ér össze az extraktor és az incepció. Az új megbízó bízik a plántálás kivitelezhetőségében, azt pedig még ennél is magabiztosabban állítja, hogy siker esetén csak egy telefonjába kerül, és hősünk máris visszakapja rég elvesztett emberi ingóságait. Bár az efféle "csak egy telefon" mindenhatók a sarki akciófilmekben szoktak felbukkanni, és éppenséggel a csapatverbuválás sem új a nap, azon belül is a heist filmek napja alatt, ideje emlékeztetni magunkat a legfontosabb három dologra: nem akciófilmben vagyunk, nem és nem. Mert az mégsem lehet mezei akciófilm, ahol a sötét sikátor nem is sötét sikátor, hanem a látványtervezői szempontból oly ígéretes tudatalatti, ami Leo esetében egy régimódi lift, kísérteni visszajáró asszonyánál meg egy babaházba oltott páncélszekrény. Jobb is, ha az álom innentől álomtér lesz, sőt a legjobban a strukturálatlan álomtér hangzik.
Nolannek korábban is megvolt a hajlama a képregényes profánságok és a szent művészieskedés összeházasítására; e téren már A sötét lovagban is kitüntette magát, de ezúttal még tovább ment, és beruházott a nagy megoldóképletre, s ha már ezen a soron járt, leemelte a műfajok minden kritikát kiálló olvasztótégelyét is. Az Eredet jobb pillanataiban az, aminek nem akarja láttatni magát: minőségi akciófilm sílesiklás közbeni gépfegyvertűzzel; nem annyira jó pillanataiban pedig úgy fest, mint egy színes, szélesvásznú doktorrá avatás, ahol már csak a formaságok vannak hátra, de azért a jó tanuló felolvassa jócskán túlírt pályaművét, melyben 21 lépésben megfejti a világrejtélyt, s melynek legszebb sorainál a bizottság egyetértésben felmorajlik. Mint minden példás dolgozatban, ebben is vannak szellemes kikacsintások, de ezek kicsiny lábjegyzetek csupán a szakszerűen megszerkesztett, minden oldalról ellenőrzött nagy egészhez. Szép, szép, és milyen komoly, még akkor is, amikor egy kicsi csavar (nevezzük talán szereplőnek) kiválik a műegészből, előhozza a csodamasinát, és lenyomja a gombot rajta.
