Bud Spencer és Terence Hill gyilkosként kezdte, és lenyúlta a Dollár-trilógiát

Első két közös filmjükben Bud Spencer nem akart szakállat növeszteni. A Nincs bocsánat és a Bosszú El Pasóban igazi spagettiwestern gyöngyszem, amiben még ölnek, mészárolnak és halnak.

Bud Spencert és Terence Hillt mindenki imádja. Nálunk leginkább azok, akik a '70-es évek és az ezredforduló között az ő filmjeiken nőttek fel, mivel a kultikus párost eleinte a magyar mozik, majd később a tévécsatorák is előszeretettel vetítették. Nem véletlen, hogy a Spencer-Hill-filmek sokadik ismétlésével még ma is simán kiütéssel nyeri meg egy-egy kereskedelmi adó a húsvéti vagy karácsonyi nézettségi versenyt. Kedvenc pofonosztóink ugyanis klasszikus mesei hősök. A nép egyszerű fiai, akik többnyire törvényen kívüli zsiványok ugyan, de mindig a jó ügy érdekében, az elesettek védelmezőiként verik laposra a gonosz zsarnokot. Aki természetesen mindig egy gazdag, korrupt és bunkó gengszter, egy csapatnyi válogatott idiótával körülvéve.

 

Azt viszont már valószínűleg nem tudja mindenki, hogy pontosan kinek is köszönhető Bud Spencer és Terence Hill zseniálisan működő párosa, és hogy mikortól használták kedvenceink ezeket a neveket. Az első közös filmjüket, az 1967-es Isten megbocsát, én nem!-et Giuseppe Colizzi írta és rendezte: lényegében ő fedezte fel, mennyire jól mutat együtt a párducléptű, ravasz tekintetű Mario Girotti és a halálos parasztlengőket osztogató, mackós mozgású bumburnyák, Carlo Pedersoli.

A '60-as évek közepétől minden olasz rendező Sergio Leone Dollár-trilógiáját másolta, többszáz véres-szutykos spagettiwestern készült a spanyol Tabernas-sivatagban. Ide utazott a stábjával Colizzi is, aki az '50-es években Fellini mellett tanulta ki a mesterséget, elsőfilmes rendezőként viszont egy kőkemény olasz westernnel szeretett volna berobbanni. Izzadt, borostás, koszos ruhájú cowboyokat akart, akik bárkit lepuffantanak, ha egy láda arany a tét.

Ehhez nemcsak a tematikájában másolta le Sergio Leone 1966-os klasszikusát, A Jó, a Rossz és a Csúfot, de még a címében is. Eredetileg A Macska, a Kutya és a Róka lett volna az első filmje, de végül csak a főhősök neve és viselkedése utalt az eredeti, állatos címre. Terence Hill lett az óvatos pisztolyhős Cat Stevens, Bud Spencer a bulldogképű Hutch Bessy, Frank Wolff pedig a ravasz rablóvezér Bill St. Antonio, akit természetesen hőseink legyőznek a végén. Az odáig vezető út azonban elég meglepő a későbbi Spencer-Hill-filmek tükrében: Bud Spencert tüzes vassal kínozzák, Terence Hill pedig ha kell, azonnal kést hajít az ellenfele torkába!

Az Isten megbocsát, én nem! az 1967-es év legnagyobb olasz kasszasikere lett, 2 milliárd lírás bevételt hozott össze. Pedig kevesen múlt, hogy a kedvenceink nélkül készüljön el. Bud Spencer az életrajzi könyvében őszintén leírta: sosem akart szakállat növeszteni, nem is tudott lovagolni, kevesellte a 700 ezer lírás fizetést, és csak akkor mondott igent Colizzi westernjére, amikor a rendező 4 milliót ígért neki a kéthónapos sivatagi forgatásért.

Terence Hill pedig csak a szerencsés véletlennek köszönhette a szerepét. Eredetileg Peter Martell lett volna Cat Stevens, de összebalhézott a feleségével, és állítólag amikor mérgében bele akart rúgni szegény asszonyba, a falat találta el, és eltört a lába. A kétségbeesett Colizzinek Manolo Bologni, a Django és a Rita, a vadnyugat réme producere ajánlotta a kék szemű, borostás Mario Girottit, mert szerinte csak rá kell tenni egy kalapot, és a néző azt hiszi, Franco Nerót látja a vásznon (Hill egyébként később valóban helyettesítette Franco Nerót a Django előzményfilmjében, a Viva Django!-ban).

Colizzi a kasszarobbantó westernfilmes debütálása után úgy döntött, leforgatja a saját Dollár-trilógiáját. Az Isten megbocsát folytatása, az 1968-as A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú az első részhez hasonlóan szintén A Jó, a Rossz és a Csúf szemérmetlen utánzata volt. Olyannyira, hogy a Spencer-Hill-páros mellé Colizzi nem kisebb sztárt igazolt le, mint Sergio Leone klasszikusának főszereplőjét, Elli Wallach-ot, aki itt Tuco klónját, a nagydumás vadnyugati banditát, Cacopoulost alakította. A vicces harmadik főhős jelenléte ellenére ez a film azért még az elődjeihez hasonló, véres italowestern volt. A szereplők nemhogy lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkoltak az első részben elveszített arany miatt, Terence Hill az egyik jelenetben a fél mexikói hadsereget lekaszálta a spagettiwesternek kötelező halálosztó szuperfegyverével, a Gatling golyószóróval.

A sztori is kőkemény bosszúdráma (innen az alternatív cím is: Bosszú El Pasóban). Cacopoulost részt vett egy postakocsirablásban, de a társai elárulták őt, így egyedül kellett elvinnie a balhét. Ám amíg börtönben sínylődött, egykori barátainak igencsak jól kezdett menni a sora. Egyikük népnyúzó mexikói főbíró lett, a másik csaló kaszinótulajdonos, a harmadik pedig annak a banknak az elnöke, ahonnan az első részben Bill és bandája ellopták az aranyat - de csak azért, hogy a kincs egy kis kitérő után a vezérigazgató magánvagyonát gyarapíthassa. Ám mivel a kincs az előző rész végén Cathez és Hutch-hoz került, Cacopoulos a szabadulása után elrabolja tőlük, hőseink viszont nem verik meg érte, inkább a betyárbecsület nevében segítenek neki beteljesíteni a véres bosszúját. Klasszikus spagettiwestern-toposzok ezek, Guiseppe Colizzi viszont mesterien utánozza bálványát, Sergio Leonét. A filmvégi nagy párbaj például, ahol az egymással szemben felsorakozó pisztolyhősök a rulettgolyó megállását várják a kaszinó közepén, legalább olyan emlékezetes, mint amikor a Pár dollárral többért végén Lee Van Cleefék csak azután lőnek, hogy már nem zenél az ezredes órája.

Mivel a Bosszú El Pasóban 1968-ban 2 milliárd lírát kaszált (csak a Volt egyszer egy vadnyugat volt ennél sikeresebb Olaszországban), Colizzi leforgatta a trilógia záródarabját is. Az 1969-es Akik csizmában halnak meg azonban már egyáltalán nem poros-véres spagettiwestern, sokkal inkább „hagymásbab-western”. Vagyis az olyan vér nélküli, vicces vadnyugati kalandoknak az előfutára, mint Az ördög jobb és bal keze 1-2, vagy a Bunyó karácsonyig. Igaz ugyan, hogy a film első felében Terence Hillt lelövik, és félholtan menekül az üldözői elől, de amint felbukkan a színen Bud Spencer, kezdetét veszi az a fajta viccelődő beszólogatás és a kedélyes pofozkodás, ami később már a sztárpáros egyértelmű védjegye lesz.

Ez sem véletlenül alakult így: Colizzi ötlete volt az is, hogy a '70-es években, a spagettiwestern alkonyán a vékony csibész és a dagi haverja a vadnyugati csehók helyett inkább modern környezetben pofozza le valami korrupt, népnyúzó gengszter magánhadseregét. Ekkor született meg a Mindent bele, fiúk! (a VICO kazettákon: Gyémántvadászok), ahol Bud Spencer és Terence Hill a dél-amerikai drágakőmaffiát tanítja móresre. Colizzi sajnálatosan korai halála után végül Enzo Barboni, Sergio Corbucci és más híres olasz rendezők vitték tovább a Bud Spencer-Terence Hill-filmek könnyed szellemiségét, olyan klasszikusokkal megajándékozva a nézőket, mint a Bűnvadászok, a Nyomás utána!, a Kincs, ami nincs vagy a Nincs kettő négy nélkül. De ez már egy másik cikk témája lesz.

A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú illetve a Négyen egy Ave Mariáért címen is ismert Bosszú El Pasóbant február 22-én, hétfőn, 13:20-kor lehet elcsípni a Film Mánián.