Siker lehet a mai Magyarországon egy idős fekete férfi története, akinek minden vágya, hogy megszerezze az állampolgárságot? Mert ez Wilson, a most mozikba kerülő Az állampolgár főhősének nagy álma, ám útjában áll a bürokrácia és a véletlen, amely egyszerre sodorja elé a szerelmet és egy nála is rosszabb helyzetben lévő menekült iráni lányt. Vranik Roland harmadik játékfilmét imádják a kritikusok, és a héten kiderül, hogy a nézők vevők-e rá.

Még 2004-ben megnéztem az első filmedet, a Fekete kefét, és azt kell mondjam, hogy nem látok benne semmiféle közös vonást Az állampolgárral.

Tényleg nagyon más a két film, sőt, a második munkám, a 2009-es Adás is inkább a Fekete keféhez igazodott, hiszen szinte teljesen ugyanazzal a stábbal készítettem, a szándék, a hangulat, az operatőr is megegyezett. Most az történt, hogy teljesen másik csapattal dolgoztam, de a mostani film stílusát inkább az szabta meg, hogy volt ez a pasas a saját történetével a forgatókönyvben, és egyszerűen azt éreztem, hogy ennek nem lehet másként, csak kisrealista módon nekimenni. Ezt nem lehet túlstilizálni, csodálatos kompozíciókkal valami filmoperaként megvalósítani, vagy bármiféle más módon megközelíteni, ami nem kizárólag arról szól, hogy a fickó története úgy történik meg, ahogy van. És ettől lett a film olyan, mint amilyen, és ettől lett más, mint a Kefe.

Ez a téma mindig is érdekelt?

Igen, én mindig is szociálisan érzékeny voltam, sokáig éltem külföldön, így én is voltam „menekült” más kultúrában, más nyelvterületen. Aztán amikor elkezdtek lézengeni a fekete srácok a Blahán meg az Almássy tér környékén, és elkezdtek beszivárogni a teljesen más arcok, akkor mindig elgondolkodtam, vajon mi a francot csinálnak, mivel foglalkoznak, hova mennek, mit akarnak. Aztán lett is egy csomó fekete haverom a véletlen folytán. Akkor kezdtem el gondolkodni egy történeten. Persze akkor ez még nem volt egy felkapott téma, a migráció szó a szótárban sem létezett.

Az első szinopszistól a kész filmig mennyit változott a történet?

Az első változat három fiatal fekete srácról szólt, akik anyagot árulnak a Blahán. Ez volt az első gondolat, aztán elkezdtünk a társforgatókönyvíró Szabó Ivánnal komolyra váltani, és kifaroltunk a szatírából. Nyertünk egy ösztöndíjat Berlinben, a Nipkow-ösztöndíjat, és nekiálltunk kutatómunkát végezni, turkálni a valóságban, hogy mit jelenthet menekültnek lenni. Ekkor még mindig nem volt válság, de eljutottunk a Bevándorlási Hivatalba, a Helsinki Bizottsághoz, és mindenhová, ahová csak lehetett, aminek köszönhetően mindig új csavart kapott a történet, ami valóban borzalmasan nagy fejlődésen ment át.

Hogyan találtál rá a főszereplőkre?

A Wilsont alakító Dr. Cake-Baly Marcelóra az utcán találtam rá. Azt hiszem, Szabó Iván küldött át még jóval korábban, még a szinopszisírás környékén egy interjút vele villamosvezetőként. Aztán ez úgy elsiklott, mert még sehol nem tartottunk. Aztán egyszercsak elment mellettem ez az ember a Hunyadi téren. Nagyon messzire elengedtem, majd felpattantam, utánarohantam, és elkaptam. Arghavan Shekarit, aki Shirint, a perzsa lányt játssza, egy iráni menekült srác javasolta, ő adta meg a telefonszámát is.

Hogyan győzted meg őket, hogy játsszanak a filmedben?

Nem is tudom, hogy egyáltalán meg kellett-e győzni őket. Azt hiszem, csak leraktam eléjük a forgatókönyvet, és azt mondtam, hogy ezt és ezt szeretnem tőletek, nézzetek bele, és válaszoljatok egy hét múlva. Szerintem egyáltalán nem kellett meggyőzni őket.

Egyikükön sem látszik, hogy amatőrként meg lennének szeppenve a kamera előtt.

Én három hónapig készítettem fel őket a szakmára, és amikor elkezdtünk próbálni, akkor katasztrofális volt minden. Amikor kiadtam a színészi feladatokat, akkor olyan érzésem volt, mintha egy óvodai karácsonyi ünnepségen lennénk, teljesen összeomlott minden. Nem adtam fel, beadtam őket egy improvizációs kurzusra, felépítettem a díszletet, forgattunk, próbáltunk, forgattunk, de alig fejlődött az egész, sőt, egyre rosszabb volt. Aztán a forgatás első napján, amikor már iszonyú élesben ment minden, akkor azt hiszem, mindenki rájött, és ők is, hogy nincs más eszközük, mint önmaguk, hiszen a történet két bevándorlóról szól, ők is bevándorlók, és a saját életüket kell eljátszaniuk. Amikor átfordult ez az ügy – ez egyébként az egyik legnehezebb forgatási nap, a búcsújelenet felvétele volt -, átkapcsolódott bennük is valami, onnantól kezdve alig kellett őket instruálni, és nagyszerű dolgokat csináltak szerintem.     

Milyen stádiumban volt a film, amikor megkezdődött a menekültválság?

A Filmalap pontosan azon a napon szavazta meg a támogatást, amikor a mészárlás volt a Charlie Hebdo szerkesztőségében. Nagyon nehéz és kényes dolog volt, de a válság alatt már pályán volt a film, aminek különben sem volt ilyenfajta aktualitása. Hiszen a történet nem arról szól, hogy a kerítésen átmászó, véresre karcolt, agyongyötört menekültek hogyan vesznek el a semmiben, hanem egészen más megközelítést kerestünk az Ivánnal, egy nagyon-nagyon személyes dolgot. Nagyon fontos volt az, hogy Wilson egy ember, nem egy menekült. Vagyis nézzünk meg egy menekültet, és esetleg ne így hívjuk, hanem egy embernek, ez egy nagyon fontos dolog. Amikor ezen a vonalon elindultunk, akkor már nem engedtem be semmit a külvilágból, ez nem is lett volna szerencsés szerintem.

Nem volt neked rendezőként furcsa, hogy nálad idősebb főszereplőket kellett instruálnod?

Nem. A rendezésnél, amikor már csinálod, akkor már minden mindegy. Ott vagy reggel hatkor, megiszod a kávédat, utána nincs idő kívülről látnod magad, mert benne vagy nyakig. Ez nem is volt kérdés, és a forgatókönyvben meg a fejünkben az Ivánnal is folyamatosan az volt, hogy ez két idősebb emberről szól. Kettejük ágyjelenete sem volt problémás, nem zavarta őket a helyzet, pedig egy intimebb verziót is felvettünk, amit végül nem használtam fel, mert nem olyan történet ez. Nem egy Ulrich Seidl-filmről van szó, ahol mindent meg kell mutatni, ahogy a Fassbender az Aliban sem mutatja meg, hogy a 30 éves arab srác hogyan csinálja a 70 éves takarítónővel.

Mi lesz a következő munkád?

Cserbenhagyásos, válásos családi borzalom, és valószínűleg ezt is új stábbal fogom csinálni. Persze, óhatatlanul viszek magammal néhány embert, biztos lesz némi átfedés, de nagyon jót tesz nekem, ha mindig új emberek vannak körülöttem. A forgatásokon mindig kialakul egyfajta barátság, egyfajta demokrácia, és ez nagyon tud engem paralizálni, nem tudom ilyenkor a diktatórikus énemet elővenni, hogy akkor én ezt akarom, mert rögtön elindul helyette egy baráti egyeztetés. Amivel semmi baj nincsen, csodálatos volt, ahogy korábban Pohárnok Gergővel együtt tudtunk dolgozni, de azt gondolom, hogy ez engem nagyon megköt.

Fotó: Kaszás Tamás//Port.hu