Csendet kérünk

Hol csendesen visszafogott, hol jólesően dramatizált thriller, a lassú fajtából. Anton Corbijn végleg maga mögött hagyta a rockfotózást és belépett komoly filmrendezők közé.


A rocknroll után

Anton Corbijn tavaly egy az évtizedek alatt kemény munkával felépített videókliprendező-imázsához tökéletesen passzoló nagyjátékfilmes debüttel jelentkezett be szélesvásznon. Ez volt a Control, egy számára ízig-vérig személyes rockmozi, amelyben nem egyszerűen fiatalsága kedvenc zenekarát, a Joy Divisiont idézte meg, de azt az előadót, Ian Curtist, aki miatt egyáltalán annak idején otthagyta Hollandiát, a rockfotózás felé fordult, és bár ezt akkor még nem tudhatta, mára az a világhírű fotográfus és rendező lett belőle, aki.

A szerelemmozi után valóban kiszámítható önismétlés lett volna filmet készítenie mondjuk a Depeche Mode-ról, de hogy egy olasz faluban játszódó thriller legyen második rendezése, méghozzá George Clooney-val a címszerepben, az talán több mint meglepő. Mint ahogy az is, hogy Az amerikaiban még a Controlnál is kevésbé érhető tetten az a képi stilizációra való hajlam (ott leszámítva azt a nehezen figyelmen hagyható tényt, hogy fekete-fehérre forgatta), amely a nyolcvanas-kilencvenes években zenei videóklipjeit jellemezte, s megszülte azokat a "Corbijn-védjegyeket", amelyekkel a U2 vagy a Nirvana dalai mögé vágott képeken találkozunk. Tény, hogy egy profi filmes pontosan tudja, minek van épp helye és ideje, egy klip egészen más műfaj, mint egy elbeszélő nagyjátékfilm (kivált, ha ilyen lassúfolyású, mint Az amerikai), mégis érdemes emlékezni, mi jött ki mondjuk Michel Gondry vagy McG kamerájából, miután egy Korn-klip után Charlie angyalaira kapott megbízást: egy profi munka, amelyről ugyanakkor lesüt, hogy a korábbi éveket promóciós videók készítésével töltötte készítője.

L'americano, mericano, mericano

Clooney szerepe szerint egy bérgyilkos-fegyverkovács, vagyis mindenképp a lőszerszámok szakértője, csak nem feltétlen ő az, aki meghúzza a ravaszt. Mindenesetre szárad néhány halott a lelkén, erről rögtön az első néhány percben meggyőződhetünk, amely piszok kemény kezdésként feltárja előttünk, mennyire is lesz kiszámítható a következő 100 perc. Semennyire. Emberünk egy olasz faluban húzza meg magát, készül egy megbízásra, közben barátokat szerez, pedig azt nem volna szabad.

Az amerikai meglepő (?) módon nem is annyira a radikális képi megoldásokra épít (bár egy-egy szerintem az ég közepén rögzített és merőlegesen a földfelszínre irányított kamerával felvett tájkép láttán azért megállt a popcorn a kezemben), sokkal inkább George Clooney mimikájára. Pedig ugye szerepéből adódóan (egy a feltűnést mindennél jobban kerülő, magába forduló magányos idegen) erre látszólag alig van lehetőség, most azonban sokadszorra is kiderült, nem kell ábrándozó háziasszonynak lenni ahhoz, hogy a néző tulajdonképpen másfél órán keresztül nézzen egy közelit Clooney-ról, hogy közben nem unatkozik. Néha rezdül egyet az arca, ha nő van a közelében, de sokáig csak hideg, mint a puskacső.

Feloldozásra várva

Nem olvastam a vonatkozó regényt - amelynek egyébként nincs ilyen tanítanivalóan semmitmondó címe -, meglehet, hogy az írott szöveg kevesebb megválaszolatlan kérdést hagy maga után, az adaptációt illetően mindenesetre számomra ez tűnik az egyedüli gyenge pontnak. Nem Twin Peaks-i lezáratlanságról vagy balladai homályról beszélek, hanem konkrétan nem derült fény egy-egy esetben indítékra, motivációra, hovatovább egyes személyek kilétére. Amúgy a történet kerek egész, szinte királydrámákat idéző emelkedettséggel teli, képes olyan érzelmi lökettel megdobni a nézőjét, hogy az szinte el is felejt belegondolni, mennyire életszerű néhány hét (nap?) ismeretség után beleszeretni egy prostiba. Szívem szerint külön cikket írnék a meztelen Violante Placidóról, akinek filmográfiájában döbbenetes módon alig találunk olasz tévéfilmeken kívül mást, pedig nem csak ruha nélkül igéző.

A film felsorol néhány igazi olaszos toposzt, van ünnepi körmenet Szűz Mária szoborral, alvilági konspirációk és árulás, illetve nem csak Violante kisasszony, hanem Clooney is levetkőzik, részint hogy az érte epedő asszonyok se menjenek haza emlékek nélkül, részint hogy látni engedje pillangó-tetoválását a tarkója alatt - utóbbi megint egy olyan motívum, amelynek részletesebb kibontását talán a könyvtől remélhetjük, mert itt egy kicsit átgondolatlan karakterárnyalásnak tűnik. A bérgyilkos, aki szerette a pillangókat. Így visszaolvassa überciki. A film viszont gyönyörűen fényképezett és fordulatokkal teli, csak tessék kivárni őket.

Kinek ajánljuk?
- Clooney-ba szerelmes háziasszonyoknak.
- Corbijn-rajongóknak.
- Fegyvermániásoknak.

Kinek nem?
- Akik a Control-vonal folytatására számítanak.
- Akik thrillerben is a magasabb fordulatszámút szeretik.
- Akikben továbbra is Daniel Ocean képe él.

8/10