Hogyan újulhat meg és hordozhat többletjelentést egy természeti katasztrófát, illetve az ennek következtében létrejövő személyes vagy kollektív tragédiákat tárgyaló zsánerfilm? Szeretném szeretni A lehetetlent, mint számos más kritikus, de (számomra) lehetetlen: túl biztonságosan játszik, túl kényelmesen befészkelte magát a műfaj komfortzónájába, és úgy tűnik, az elsődleges impressziók mögött, a háttérben nincs egy kiforrott rendezői koncepció.
Juan Antonio Bayona spanyol rendező első nagyjátékfilmje, Az árvaház többnyire kedvező fogadtatásban részesült, a kritikusok az „okos horror” kategóriájába sorolták, a szereplők megformáltságát, az erős hangulatiságot és a jó rendezést méltányolták. Bayona második filmje ezzel szemben most nem fiktív, szellemeket idéző eseményeket tár elénk, hanem egy, a 2004-es indiai-óceáni szökőárat (cunamit) túlélő család igaz történetét meséli el (a spanyol nemzetiségű család a filmben britként szerepel). Az ő sorsuk bemutatása által a fókusz nem az áldozatokra (melyek száma a valóságban 150 és 200 000 között volt) vagy az ő hozzátartozóikra tevődik, hanem a túlélés nehézségeit, ha úgy tetszik, a túlélés túlélését világítja meg: hogyan találnak egymásra ezek az emberek, hogyan válnak újra családdá, a megannyi halott, a fájdalom, a tragédia mellett?
A Bennett-család Japánból Thaiföldre utazik, hogy a karácsonyt egy luxusszállodában töltse. Maria (Naomi Watts) három gyerekre vigyázó, otthonülős anyuka, férje, Henry (Ewan McGregor) pedig üzletember, aki az öttagú család fenntartásáért felelős. A film eleje a repülőn játszódik, ahol Maria, akárcsak kisfia, (megalapozott?) félelméről győződhetünk meg: mintha balsejtelmei lennének az utazással kapcsolatban. Henry, a gondoskodó férj és apuka a család nyugalmát próbálja biztosítani, Lucas (Tom Holland) pedig már a lázadó kamaszkor küszöbén áll. Ez a hétköznapi, de idillikus családi freskó nemsokára megmásíthatatlanul elváltozik, kibillen egyensúlyából.
Érkezésük következő napján bekövetkezik a természeti katasztrófa, a vízalatti földrengés, majd a halálos szökőár, mely jóformán elsöpri a partot, ahol a Bennett-család is vakációzik. Mariát egy üvegajtónak támaszkodva éri utol az óriási mennyiségű víz, Lucas egyedül van a hullámokkal szemben, Henrynek sikerül a két kicsit, Thomast és Simont karjaiba venni. Vizuális élményként mindenképp megrendítő A lehetetlen, a vízalatti jelenetek, az áradás szörnyűségét pedig fokozzák a találóan tompított hangeffektusok (bár ezek a részek tagadhatatlanul hasonlítanak Clint Eastwood Azután (Hereafter) című filmjének hasonló momentumaira). A rémálomszerű élményből való ébredezés után nem sokkal tudjuk meg: Maria életben van, és Lucasra is nemsokára rátalál. De mi lett a többiekkel?
A majdnem kétórás film a kegyetlen expozíció után nagyrészt a család tagjainak egymás után való keresgélését, reményteli és reményvesztett pillanatait eleveníti meg. A Lucas és Maria közötti viszony sokkal szorosabbá fűződik, mivel az anya súlyosan megsérül, így a fiúnak kell betöltenie a felelősségteljes, józan felnőtt szerepét. Ám Lucas nem annyira optimista: néhol ráordít anyjára, hogy hagyja abba a hányást, és vigye haza őt, arról is meg van győződve, hogy két kisöccse már biztosan halott. Ezzel szemben Henry őrült kitartással keresi feleségét és nagyfiát, a két kicsit idegenekre bízva próbál élőket találni a holtak között.
Naomi Watts Aranyglóbusz-jelölést kapott filmbeli alakításáért: valóban felkavaróan tudja megjeleníteni mind a fizikai, mind a lelki fájdalmat, arcjátékával a szenvedést mégis visszafogottan közvetíti, sehol nem lesz kicsapongó, túlságosan művi vagy teátrális a vásznon. McGregor is hozza formáját, és Tom Holland is remek debütszerepet formál, bár karaktere néhol annyira hisztérikus és idegesítő, hogy megzavarja játéka következetességét.
Kérdés, hogy miért lehet ennyire sikeres egy olyan film, amely végül is felszínesen közelít meg egy súlyos témát, és nem akar egy mélyebb gondolati réteggel sem foglalkozni. A sok névtelen halott szinte jelentéktelennek tűnik a brit család korántsem annyira releváns drámája mellett, a gazdasági és a természeti károkról sem fogalmazódik meg reflexió. A lehetetlen mint film, úgy érzem, nem mutat túl önmagán, csupán felületesen nyúl egy olyan világraszóló tragédiához, mely sokkal erőteljesebb odafigyelést, elemzést igényelne.
