Ember a párkányon

Manhattan. Reggeli csúcsforgalom. Embertömeg. Mindenki siet a dolgára. Egyszer csak valaki kimászik egy hotel 25. emeleti párkányára. Kitör a tömeghisztéria. A férfi, Nick Cassidy (Sam Worthington), rendőr volt, de most szökött fegyenc, akit pár nappal korábban ítéltek 25 év börtönbüntetésre, amiért egy gazdag ingatlanmágnástól ellopott egy negyvenmilliót érő gyémántot. Úgy tűnik Nick más megoldást nem találva, elkeseredésében a mélybe szeretné vetni magát. De valóban ezt akarja?

Az első játékfilmjét jegyző Asger Leth egy vérbeli heist-filmet készített, ami a zsáner keretein belül többnyire működik is, annak ellenére, hogy túlnyomórészt a műfaj sablonjaiból építkezik. Ennek megfelelően kapunk egy csapatot, akiért izgulhatunk, egy vakmerő rablást, egy aprólékosan kidolgozott tervet és természetesen váratlan fennakadásokat. A három szálon futó történet kellően fordulatos, számos csavart tartalmaz, melyek ugyan egy idő után kiszámíthatóak lesznek, de a film jól megírt harmadik harmada van annyira feszes és pörgős, hogy legalább a végéig feledtesse velünk "eredetitlénségét". Az információadagolás jól ütemezett, nem derül ki semmit túl korán, bár ez nyilván attól is függ, a néző hány hasonló filmet láttott már korábban. Az egyetlen szarvashiba, hogy az egyik bűnöst túl hamar és túl nyilvánvalóan mártják be, ezt sokkal finomabban kellett volna csinálni, nem vagyunk ennyire buták.

Dicséretesnek tartom a készítők részéről, hogy a tömeg hangulatának a változását is igyekeztek érzékeltetni, ahogy órákon keresztül figyelik Nicket a párkányon, egy pillanatra még a Kánikulai délután leghíresebb mondata is felidéződik. Viszont a történet naivan egyszerű összekapcsolása a világgazdasági válsággal kidolgozatlan és épp csak odavetett, mintha pusztán azért lenne ott, hogy plusz tartalmat adjon az így is telített sztorinak. Ahogy a Mission Impossible – Fantom protokoll tette nemrég a kémkütyüivel, a Borotvaélen is iróniával fűszerezve mutatja be a rablást, épp csak annyi házi barkácsmegoldással és improvizációval, ami még nem lesz parodisztikusan nevetséges, hanem az életszerűséget növeli. A megfelelő helyeken elejtett néhány poén is jó érzékkel került a filmbe, hogy ellenpontozza a komoly hangvételt. Szemöldökráncolásra adhat viszont okot, ahogy Nick el tudja érni végső célját, egyfajta deus-ex machina megoldásnak hat, mert nincs igazán előkészítve. Továbbá azt hiszem egy bizonyos eljegyzési jelenet (és az ennek apropóján elsütött olcsó poén) nélkül is ugyanennyit, sőt többet érne a film. De hát ugye Hollywoodban nem lehet egy befejezés "elég boldog"…

Kiemelendő még Pablo F. Fenjves forgatókönyvéből, hogy minden szereplő kellő időt kap a vásznon, mindenki megmutathatja, mit tud. A színészek a nekik szánt időt hiteles játékkal honorálják, ugyan senki sem észvesztően jó, de legalább senki sem elviselhetetlenül rossz. Az egyre többet foglalkoztatott Worthington, Nick öccsének szerepében pedig Jamie Bell egyenletes alakítást nyújtanak, egyedül a tárgyalótisztet játszó Elizabeth Banks lóg ki egy kicsit a sorból. Ed Harris szokásához híven remekel a nagyhatalmú mágnás rövid szerepében.

Kellemes csalódást okozott a film. Ugyan helyenként kiszámítható, de végig érdekelt a rejtély, és a fordulatos finálé is szépen levezényelt. Tisztes iparosmunka, ahogy mondani szokták, ahol mindenki tudja, mit kell csinálnia, és (majdnem) minden a terv szerint megy. Akárcsak Nick Cassidy történetében.