Frank Miller mattot ad

A Sin City-hez ezer szálon illeszkedő Spirit - A sikító város korrektül betartja mindazt, amit a vizualitás terén beígért, sőt még meglepetésekkel is szolgál. És nem csak azzal, hogy Samuel L. Jackson náci jelmezben gonoszkodik.

Történet helyett
Spirit, aki kalapja alá bújva neo-noir-os rekedt hangján narrálja saját történetét, maga sem tudja, miként keveredett jelenlegi faramuci helyzetébe, amiben is élet és halál között megrekedve igyekszik szülővárosa védőangyalaként harcolni az alvilággal. (S feltehetően még az sem vigasztalja, hogy helyzete milyen szépen harmonizál azzal a celluloid-kerettel, amely pedig a képregény és a film formanyelvének határmezsgyéjén lavírozva próbál rajongókat toborozni magának.) Egy cigifüst-mentes Humphrey Bogart és a Batman fura elegye ő, aki háztetőkön ugrálva amolyan nem hivatalosan segíti a koromszürke város rendőrségének munkáját, miközben minden sarkon elcsábít egy csinos képregényfigurát. Valaha persze ő is zsaru volt, ám egy halálos(nak tűnő) lövés után búcsút intett ennek a világnak, ám a másik sem fogadta még be. A bűnözők mellett tehát ezekre a miértekre keresi a választ, és úgy tűnik, a nagy ellen, Octopus tud is valamit, amit ő nem. Spirit csak abban biztos, hogy ez a hozzá hasonlóan ütés-, bicska- és golyóálló randaság valami csúnya gonosz tervet eszelt ki szeretett városa ellen.

Másfeles filmes
Frank Millert csak azért nem nevezhetjük hivatalosan elsőfilmes alkotónak, mert Robert Rodriguez még 2005-ben az ő képregényének feldolgozásakor amolyan tiszteletadásként adott neki is egy rendezői kreditet a Sin City stáblistáján. Mindezt azzal magyarázta, nem egyszerűen Miller történeteinek és rajzainak vízióiból táplálkozott a film, de a szerző végig jelen is volt a forgatás és az utómunkák alatt, és aktívan osztotta is számára a tanácsokat. S mivel elég nehéz lenne kibogozni, hogy akkor most ebből mennyi a duma és mennyi a valóság, sokan csak legyintettek, mondván, tudjuk, ami tudunk. Talán épp ez az általános legyintés paprikázta fel Millert, vagy egyszerűen csak rákapott a filmezés ízére (főleg, hogy aztán a szintén őhozzá kötődő 300-ból is sikerfilmet készítettek), mindenestre hamarosan bejelentették, immár önállóan is filmet rendez - természetesen egy képregény-adaptációt. És bármennyire is tálcán kínálja magát, hogy saját füzeteit rángassa elő, ő még egyet csavart a történeten és Will Eisner kollégája egy korábbi nagy sikeréhez nyúlt.
Nyilván a két képregény hősei azért szegről-végről rokonok, illetve pontosabban egy szubzsánerbe tartoznak. Azt azért nem csak a geekek látják, hogy egy Pókember vagy egy X-Men teljesen más vonalat képvisel a comic világon belül. És nem csak azért mert azokban kettőnél több szín van.

Árnyjáték
Bár valóban a kezdeti teaserekből és trailerekből úgy tűnt, Miller egy az egyben a Sin City a monokróm hatást itt-ott vérpirossal megbolondító vizuális világát vinné tovább, valójában ennél picit összetettebb látványú filmek készített. Egyrészt többet játszott már a fekete-fehérrel is, jóllehet ilyenkor ritkábban érezzük őt bohém zseninek, sokkal inkább egy a kísérletezést hangyányit túlzásba vitt kezdő filmesnek. Másrészt a film egyáltalán nem fekete-fehér, csak erősen fakó, matt; ilyesformán számomra leginkább a méltánytalanul alulértékelt Sky Kapitány és a Holnap Világát idézi, Kerry Conrantől. Ami aztán vagy bejön, vagy nem.

Egy zsenink mindenképp van
Lehet aztán, hogy nem is kellene ennyire túllihegni ezt az egész vizuál-témát, de valójában más vonatkozásban a film nem ad elég okot arra, hogy olyan marhára a mélyére ássunk. A történet szétszórt és lapos, karakterek elnagyoltak (ami részben nyilván koncepció, de akkor meg kevés a mindezt egyértelművé tevő kikacsintás), a színészek játéka döntő többsége alig közepes, még ha a lányoknak nincs is más dolguk, mint szépnek lenni; jó, Scarlett Johansson a doktornéni-jelmezben azért több mint szép. Gabriel Macht kicsit mintha a Sin City Clive Owenje után loholna, ám játéka közel sem olyan meggyőző. Vele szemben azonban az a Samuel L. Jackson áll, aki láttán talán csak azért nem fagy meg a vér az ereinkben egy-egy velőtrázó kacaja közben, mert mégiscsak képtelenség komolyan venni őt, amint a film - nem csak ezért - legőrültebb jelenetében náci egyenruhában a Deutschland Über Alles dallama alatt szónokol. A film lezárásából pedig elég nyilvánvalónak tűnik, hogy van még pár őrült ötlet talonban, amelyek egy leendő folytatásban teljesedhetnek majd ki. Amennyiben erre lesz igény.

Kinek ajánljuk?
- Képregény-rajongóknak.
- A digitális filmcsinálás imádóinak.
- Woody Allennek, már csak Scarlett Johansson miatt is.

Kinek nem?
- Akik a Sin City eredetiségére és erőszakosságára készülnek.
- Akik úgy érzik, kinőttek a mesékből.
- Akik 2009 legjobban várt filmjeként tekintettek rá.


8/10