Hét emelet boldogtalanság

Pálfi Györgynek, kvázi megbízásból, gyorsan csinálnia kellett egy filmet – csinált hát egyet. Blöff lenne a Karlovy Vary-ban három díjat is nyert Szabadesés? Aligha. Jó film? Nagyon. Kényelmes? Kicsit se.

Kétszer csípős  

Pálfi a szó úgynevezett nézőbarát értelmében egyébként se barátságos rendező. A Hukklétől a Taxidermián át – bizonyos jogdíj-ügyi értelemben – a Final Cut-ig bezárólag: provokál, meghökkent. Olyan filmnyelvet beszél, amely a legtöbb esetben leér a gyomorig, felforgatja azt, ezért hát sokszor (leginkább akkor, amikor a vásznat nézzük), nehéz hátradőlve kiélvezni. Utólag már könnyebb, emészthetőbb, ha úgy tetszik, a moziból kifelé már okosabbak vagyunk. Jó ez így egyébként, bent, a sok döbbenetes látnivaló miatt kevés időnk adódik gondolkodni, így meg kétszer csíp. A Szabadesés is valahogy így működik, bár az, hogy több, különálló sztoriból adódik össze a nagy egész (A Taxidermiához hasonlóan, ám vigyázat, az ugye családtörténet volt, tehát mégiscsak más a csodálatos szörnyszülött fekvése), okot ad a gyanakvásra – illetve okot adhatna, ha nem lenne ennyire átgondolt, hogy mik is történnek ebben a házban, aminek tetejéről Molnár Piroska nyugdíjasa szatyrokkal megpakolva leveti magát.  

A szkeccsek támadása

Az élet egy vicc. Tragikus vicc. Sok kis tragikus vicc – mondja és mutatja Pálfi remek csapata. Azt például ismerik, hogy a levitáció (is) lehetséges, csak nem biztos, hogy fel vagyunk rá készülve? És azt, hogy bemegy a menyasszony az elitista buliba, s reménytelenül idegennek, oda nem illőnek érzi magát? Vagy azt, amikor a tisztaságmánia odáig fajul, hogy csak celofánon keresztül nyaljuk meg a szerelmünket? Olyasmi eszükbe jutott már, hogy egy párkapcsolatban a másik fél megváltoztatása (egy harmadik érkezése) olyan szituációs komédia, amelynek kiszámíthatatlan a csattanója? Esetleg gondolkodtak már azon, mi járhat egy kétségbeesett, bizonytalan kismama fejében? És végül: felnőttként tényleg lehetetlen átérezni, hogy milyen lehet egy gyereknek, amikor úgy igazán, csontig hatolóan fél valamitől? Nos, ezek a kérdések egytől-egyig ott vannak Pálfi lakóházának egy-egy ajtaja mögött. S ha benyitunk, ránk is ugrik mindahány.

A valóság jobban fáj

Könnyű, vagy sokkal inkább megúszós lehet az alkotót azzal vádolni, hogy egymás után rakott hét darab meghökkentő mesét, egy-két zseniálisat, meg néhány "visszafogottabbat", aztán röhögött a markába. Csakhogy a Szabadesés rohadtul működik – a blöff meg általában a moziban nem tud más lenni, mint: mutatós semmi. Viszont itt a határozott "nem semmivel" van dolgunk, konkrétan azzal, hogy mindegyik történet (beleértve a keret sztorit is, amelyben Molnár Piroska és Benedek Miklós duettje megrendítő példázatot ad az elhidegülésről), ugyanoda mutat. Arra az ajtóra, amelynek kulcsa az elfogadás. A halál elfogadása, a csodák elfogadása, környezetünk elfogadása, a társunk elfogadása, gyermekünk elfogadása. Ha ezek nincsenek, ha nincs megnyugvás – akkor vannak ezek a történetek. Persze nem ilyen radikálisan, (rém)álomszerűen. Így csak Pálfi mozijában mutatják meg magukat. De a valóságban, ha lehet, még kegyetlenebbek. De jó lenne tanulni belőlük... 

Kinek ajánljuk?
- Akik kedvelik Pálfi stílusát.
- Akiket inspirál, ha egy film odavág.
- Akik bírják a nyomasztást.

Kinek nem?
- Akik nem szerették már a Taxidermiát sem.
- Akik natúrban csak a joghurtot kedvelik.
- Akik inkább csak nevetnének.

8/10