„Itt a NASA-nál mind egyforma színűt pisálunk!” – A számolás joga kritika

Ez az egyszerű igazság a film konklúziója, de addig a fekete matematikus lányoknak hosszú utat kell megtenniük, hogy legyőzzék fehér kollégáik rendszerszintű ostobaságát.

Kinek ajánljuk? Szociálisan érzékenyeknek, azoknak, akik gyakran tekintenek fel ok nélkül az égbe, és akiket egyszerűen megnyugtat Kevin Costner jelenléte a vásznon.

„Nekem egyébként semmi bajom a maguk fajtájával” – mondja a NASA egyik középvezetői beosztásban dolgozó női alkalmazottja a fekete kolléganőjének. Aki mellesleg feleannyit sem keres, bár ugyanazt a munkát végzi, viszont nem járhat a rendes WC-re és nem ihat abból a kávéból, amiből a többiek. És ez csak pár pici példa a megaláztatások hosszú sorának, hiszen 1961-ben járunk, lent Délen, Virginiában, ahol még él a szegregáció, és ahol egy fehér rendőr láttán akkor is összeszorul egy fekete lány gyomra, ha csak lerobbant az autója. Szerencse, hogy ez a lány és két társa matekzsenik, ahogy az is szerencse, hogy Amerika görcsösen erőlködik, hogy utolérje a szovjeteket az űr meghódításáért indított versenyben, így égető szüksége van az ilyen lányokra.

Mondanom sem kell, megtörtént eset(ek)ről van szó, valóban élt személyekkel. A NASA rengeteg tehetséges fekete nőt foglalkoztatott, valahol az alagsorban, akik az alapvető számításokat végzeték el vagy ellenőrizték azokat, miközben odafent mindenki azon izgult, mikor érik végre utol a jóval előttük járó oroszokat. Innen, az alagsorból, a csak színesbőrűeknek fenntartott kis lyukakból verekedte fel magát három barátnő – hogy a való életben is azok voltak, azt nem tudom, de a filmben azok, hiszen így egyszerűbb elmesélni a történetüket.  

Az egyikük az özvegy, lányait egyedül nevelő Katherine Globe (Taraji P. Henson) aki az első embert az űrbe juttató, majd onnan visszahozó rakéták megtervezésén dolgozik a főnök, Mr. Harrison oldalán, a másik az első IBM számítógép működtetését tanulja ki, a harmadik pedig az első fekete nő. aki repülőgépmérnök lehetett. Mindhárom fantasztikus életpálya, tényleg filmvászonra való, ráadásul a háttérben ott dúl a polgárjogi küzdelem, Theodore Melfi rendező (St. Vincent) pedig a legkönnyebb, de a legkifizetődőbb utat választotta, hogy elmesélje. Úgy gondolta, hogy történelmet úgy tanulhatunk a legjobban, ha az szórakoztató. A számolás joga – istenkém, ki adta neki ezt a címet? – színes-szagos, sokszor édeskésre színezett, vállaltan leegyszerűsített és pozitív kicsengésű sztori.

És ettől működik, olyannyira, hogy a nyitóhéten hazájában lenyomott minden más bemutatót, pedig köztük volt Martin Scorsese és Ben Affleck új filmje is. Okos munka ez minden egyszerűsége ellenére is, elsősorban azért, mert nem dühös és nem kapkod. Megmutatja, milyen akadályokkal néztek szembe ezek a nők, milyen hihetetlenül mély előítéletekkel küzdöttek meg, de azt is látjuk, hogy mindez gyakran nem indulatból fakadt, hanem neveltetésből, megszokásból.

A fehér dolgozók egyszerűen nem értik, miért engednek be közéjük egy színes nőt, mert így nőttek fel. Ennek és annak itt a helye, annak viszont nem, és illetlenség, ha valaki többet követel, mint ami jár neki. Nem is látják, miként aláznak meg valakit ezzel, és zseniális húzás volt Jim Parsonst, az Agymenők Sheldonját ilyen szerepre beküldeni. Jeges arroganciája sokkal hatásosabb annál, mint a sokkal mélyebb megaláztatások vagy akár fizikai támadások bemutatása.

És persze okos húzás volt Kevin Costnert behozni, akinek nyilvánvaló karizmája és hasonlóan nyilvánvalóan szűk eszköztára az ilyen történetekhez illik, ahol különösebb komplikáció nélkül győz a kitartás, a tehetség és a kemény munka. Ő Al Harrison, a rakétaprogram irányítója, aki ugyan nem osztja a dicséretet, de elismeri a jó teljesítményt, és talán nem is érdekli a faji megkülönböztetés, de tesz ellene, ha akadályozza a munkát, és ő mondja ki a címben idézett mondatot, mely szerint náluk mindenki egyformát pisál. Ebben persze benne van az is, hogy magától itt aligha tett volna bármit is, de ez nem az a film, ami az ilyen apróságokat bárkitől is számon kérné. Itt a rasszistákat is meg lehet győzni a jó munkával, itt a nagy cél érdekében mindenki összefog, hogy feljuttassa az első amerikai srácot az űrbe.

Ez egy hollywoodi sikersztori, jól összerakott mese, és olyan jól rakták össze, hogy minden leegyszerűsítése bocsánatos bűnnek tűnik. És persze én is leegyszerűsítek, mert eddig szót sem ejtettem a remek női főszereplőkről, Henson mellett Octavia Spencerről és Janelle Monáe–ről, aki olyan szép, mint a fiatal Whitney Houston – mellettük hófehérkeként azért ott van a szintén lenyűgöző Kirsten Dunst is, végre egy komoly szerepben. Az egyik producer egyébként Pharrell Williams volt, aki a zenei „részlegért” is felelt, és ez is nagyon jót tett a filmnek.

Értékelés: 6/10