Ki menti meg a világot? - 2015 legjobb színészei

Sok remek szerep közül kellett leginkább saját, teljesen szubjektív értékítéletünk alapján megmondani, hogy kik voltak az elmúlt év legjobb férfi színészei és alakításai, és most is nehéz volt különbséget tenni a mindig jól teljesítők és az egy-egy szerep kedvéért kimagasló alakítást nyújtók között. Ki menti meg a világot? Vagy legalább saját magát?

Jake Gyllenhaal - Mélyütés

Ahogy minden színésznő életében eljön a pillanat, hogy prostituáltat és/vagy énekesnőt játsszon, úgy a színészeknél is egyszer eljön az ellenállhatatlan késztetés, hogy ökölvívók legyenek. Ez történt Jake Gyllenhaallal is, aki mostanában egyrészt nem igen tud hibázni, másrészt kifejezetten a rendkívüli fizikai átalakulást igénylő szerepekre megy rá, így a 2014-es Éjjeli féreg nagy fogyása után vállalta, hogy rengeteg izmot pakol magára Billy Hope, a reményteljes – értik, HOPE! - bokszoló megformálásához. Bár Antoine Fuqua filmje szinte semmiben nem lépi át a műfaj kliséit, maga a karakter annyiban szokatlan, hogy nem egy feltörekvő tehetségről vagy esélytelen ismeretlenről van szó, hanem egy bajnokról, aki önmaga ellensége, és először mindent elveszít, hogy aztán újra nyerhessen. A színészt idén láthattuk az Everestben is, ott is remek volt, de csak egy kis szerepben.
 

Michael Fassbender - Macbeth


Ahogy Jake Gyllenhaal esetében, Fassbendernél sem magát a filmet dicsérjük, mert azon nem nagyon van mit, hanem őt magát. Az ausztrál Justin Kurzel Shakespeare - feldolgozása modoros, és nem igazán tesz újat a régi drámához, de a színészválasztás természetesen remek. Michael Fassbender végig nagyszerű, még akkor is, ha az indokoltnál sokkal gyakrabban tolják a kamerát az arcába, de leginkább akkor emlékezetes, amikor a Lady Macbethet játszó, gyönyörű és szintén zseniális Marion Cotillard is mellette van, és amikor először kezdi ízlelni a hatalom mámorát. A Kurzel-Fassbender-Cotillard trió az év végén érkező videójáték adaptációban, az Assasin’s Creedben is együtt dolgozott/dolgozik, majd meglátjuk, az hogyan fog működni, ha nem kell egy Shakespeare klasszikus nagyszerű drámájához és veretes soraihoz felnőni.
 

Matt Damon - Mentőexpedíció 


„A Mentőexpedíció annyira eredeti volt, mint egy Bálint-napi csokiszív” – írta egyik kommentelőnk, és annyiban igaza van, hogy a film története kiszámítható. Tudjuk, hogy a Marson rekedt űrhajós képes lesz túlélni a vörös bolygó viszontagságait, és azt is tudjuk, hogy a Földről indított mentőexpedíció végül sikerrel jár, de aki olvasta Andy Weir bestsellerét, az még többet fog tudni, ám itt nem a megtett út, hanem az utazás a fontos. A Matt Damon által alakított magányos, de leleményes űrhajós rendkívül szórakoztató figura, és lebilincselő azt nézni, miként próbál meg krumplit termeszteni a semmiből – és úgy általában túlélni -, hogyan jön rá, minként kommunikálhat a külvilággal, és hogy őrizze meg a józan eszét. Ez nem egy látványos szerep, és maga Ridley Scott sem a jellemfejlődésre és az egzisztencialista drámára ment rá, hanem szórakoztat, és erre Damon volt a legalkalmasabb. Fanyar humorral hozza a figurát, és egy ponton túl tényleg elhisszük neki, hogy a Marson találomra letett urániumtöltettel egész jól meghajtható a holdkomp, és nem is lesz tőle bajunk, ha szépen alufóliába csomagoljuk.
 

Tom Hanks - Kémek hídja


Az elmúlt pár évtizedben megszoktuk, hogy Tom Hanks jó, illetve nem is elsősorban azt, hogy jó, hanem azt, hogy ő mindig szimpatikus, megnyerő és megbízható, egy igazi hollywoodi szaki, aki otthon van a vígjátékban, akciófilmben, háborúban, misztikában és politikában. Most is ezt hozza, egy, a hidegháború kellős közepén egy kényes nemzetközi üggyel megbízott, magát a barátságtalan Kelet-Berlinben feltalálni kénytelen ügyvédként, de barátjától, Steven Spielbergtől a szokásosnál több játékidőt és teret kapott, amivel tökéletesen tudott élni. Hanks sosem volt rendkívüli színész – aligha lehet egy Kevin Spacey-vel vagy Christopher Walkennel összehasonlítani –, de sosem botlik meg, és mindig óriási alázattal játszik, és van benne valami kajánság is, ami az ilyen öreg rókákra jellemző.

Benicio Del ToroSicario - A bérgyilkos


A francia-kanadai Denis Villeneuve pár év alatt korunk egyik legfontosabb rendezőjévé nőtte ki magát, ami két dolognak köszönhető: remekül épít fel atmoszférát és nagyon jól irányítja színészeit. Del Toro mellett a mexikói drogháború sűrűjében játszódó sztoriban Emily Blunt és Josh Brolin kap vaskos szerepet, sőt, a tulajdonképpeni főszereplő Blunt, de a filmet a Del Toro által játszott Alejandro tartja össze, egy titokzatos, keveset beszélő, súlyos múlttal rendelkező kolumbiai férfi. A hírek szerint a színész hosszú viták után kihúzatta a dialógusainak majd’ 90%-át, és nem azért, mert lusta volt bemagolni őket, hanem mert érezte, hogy a figura így áll össze igazán, és milyen igaza volt. A rengeteg akcióval, erőszakkal és lövöldözéssel tarkított filmben az egyik legerősebb jelenet az, amikor egy nagy csapat illegális mexikói határátlépőt kérdez ki egy bizonyos útvonalból. Ebben minden benne van, amit a Sicarióról tudni kell: fenyegetés, félelem, megértés és szimpátia, és ezt csak egy ilyen kaliberű színész tudja elérni.
 

Röhrig Géza - Saul fia


Listánkon kétségkívül ő a legkevésbé képzett színész, sőt, tulajdonképpen nem is színész, költőként szoktuk emlegetni, mégis számos rangos nemzetközi listán már most 2015 legjobb férfi színészeként emlegetik. Tény, hogy Nemes Jeles László holokausztdrámájának nem csak ő az abszolút főszereplője, de ő tulajdonképpen a film mindene. A kamera a legutolsó másodpercekig sem szakad el az ő szinte rezzenéstelen arcáról, ahogy végigszeli Auschwitz pokolbéli bugyrait, hogy egy rabbit szerezzen vélt fia holttestének elhantolásához, ami egyrészt teljesen értelmetlen feladat – ráadásul a holttest nagy eséllyel egy vadidegené, és ezzel veszélybe sodorja lázadásra készülő társait -, másrészt így emelkedik túl azon a borzalmon, amelynek a sonderkommandó tagjaként ő is kényszerű kiszolgálója. Ehhez olyan markáns jelenlétre, arcra és tekintetre van szükség, ami nem mindenkinek adatott meg, de Röhrignek igen. 

Nicholas Hoult - Mad Max - A harag útja


Itt rendszerint főszereplőkről szokás értekezni, hősökről, akik diadalra visznek egy ügyet, ám a Nicholas Hoult által megformált Nux egy kopasz, egzaltált fiatalember, aki a félelmetes Halhatatlan Joe egyik fanatikus, autóimádó harcosa, messze van a hőstől. Ő semmi másra nem vágyik, minthogy valami dicső haditettel felhívja magára vezére figyelmét, majd a Walhallába kerüljön. Hoult olyan intenzitással hozza ezt az egyszerre félelmetes és szánalmas, még félig gyerek, vagy inkább kölyökkutyára emlékeztető figurát, hogy időről időre képes lejátszani az igazi főszereplőket, Tom Hardy-t és Charlize Theront is, és a film legemlékezetesebb mondata – Micsoda nap! Micsoda gyönyörű nap! – is az ő szájából hangzik el. Legközelebb a Kill Your Friends című filmben láthatjuk, ha valaki megteszi azt a szívességet, hogy bemutatja itthon is.
 

Michael KeatonBirdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)


Alejandro González Inárritu filmje egyszerűen nem sikerülhetett másként, csak tökéletesre, és ezt már az alapállás is garantálta. Hősünk, Riggan Thomson valamikor Birdmanként egy szuperhős szereppel lett híres, de azóta elfeledték – bár a legostobább rajongók még utánakiabálnak -, ám ő valami mással, valami fontossal szeretne visszatérni, és a Broadway egyik színházában próbálkozik, mindent feltéve egy előadásra, amelynek írója, producere és főszereplője is egyben. Riggan se színésznek, se írónak nem jó, ahogy producernek sem, és ezt ő is érzi, de folyton a fejébe suttog egy dühödt hang. Ezt a figurát kelti életre Michael Keaton, és egy percig sem felejtjük el, hogy egykor Batmanként ismertük meg, és tökéletesen hozza a felfújt egójú, mégis kétségekkel küzdő karaktert, és, ha valaki azt hiszi, hogy könnyű úgy eljátszani egy rossz színészt, hogy az ne tűnjön karikatúrának, és hagyjon helyet az öntudatnak és méltóságnak, az nagyon is téved.