Egy ötvenes férfi beleszeret egy húszéves fiúba. A fiú viszontszereti, de szerelemről nem esik szó, inkább függőségről, akarattalanságról és szexualitásról. Aztán megjelenik két nő, a férfi régi szeretője, aki a kedvéért átoperáltatta magát, és a fiú régi szerelme, egy romlottan hamvas fiatal lány. Ez a négy ember lépegeti végig a francia Francois Ozon filmjének sakklépéseit a Vízcseppek a forró kövön című filmben. A bizarrnak tűnő történetet Rainer Werner Fassbinder írta meg színdarabformában pályájának legelején, és soha nem nyúlt hozzá. Nem lett belőle se film, se színházi bemutató. Most a fiatal, harmincas éveinek közepén járó Francois Ozon azonban bátran megragadta az anyagot, és finoman, valójában alig érzékelhetően átprogramozta filmmé. Nem kis kihívás a Vízcseppek a forró kövön. Ugyanis meglehetősen zárt, a lelket nem nagyon borzolgató, hűvös és takarékos anyag. Fassbinder ugyanis mindent egyértelműnek vett történetében. Nem sokat magyarázott, inkább rögzíteni akarta a fordulatokat, mintha esettanulmányt írna. Egy fiatal fiú, íme így zuhan bele egy férfi erotikus erőterébe, és íme így reagál egy kirobbanóan fiatal lényre egy tapasztaltabb és cinikusabb ember. És a nők, lám ilyen vadul és ösztönszerűen söprik le a sakktáblát, és tesznek mindent végtelenül egyszerűvé és felfoghatatlanul bonyolulttá egyszerre.
Ozon filmjében nem lehet merengeni az emberi lélek és a vágyak különös természetén, mert ez az evidensebbnél is evidensebben van itt kezelve. Fassbinder egész ötlete valószínűleg az lehetett, és ezt vitte tovább nagyon hűségesen és bölcsen Ozon, hogy az események helyett, a történet szövevényei helyett a körülményekre irányította figyelmet. A mit helyett a hogyanra. Nincs ebben a történetben semmiféle újdonság, semmilyen nagy felfedezés az emberi létezésről, csak nagyon biztos kezű szöszmötölés azon, hogy mit okoz egy-egy fordulat, hogyan rándul meg az ember szája egy mondattól, mitől fakad sírva, és akkor milyen lesz a tekintete, vagy mennyire lágyulnak meg egy arc vonalai szeretkezés után. Nagyon kicsi, de nagyon lényeges dolgokról akart beszélni Fassbinder, és valószínűleg ez érdekelte Ozont is. Ebben a történetben egyértelműen felnőtteknek vagyunk kezelve. Sokat látott, hazugságainkon túl lévő igavonók most azt nézhetjük, hogy miként festünk akció közben. A bátor Francois Ozonnak biztosra kellett mennie, hogy el merje kezdeni a forgatást. Egyetlen lakás, négy színész, de minden olyan pontosan kiszámított, mint egy Mike Leigh-filmben. A Vízcseppek a forró kövön ettől olyan lett, mint egy hatástanulmány. A néző számára az igazi felfedezés az lehet, hogy milyen jól működik az egész. Hogy milyen jólesik ez a lassúság a vásznon, meg ez a részletező figyelem. A díszlet olyan pontos, mintha egy archív felvételt néznénk. A hetvenes évek egyetlen másodpercre sem mozdul el. Egyetlen inggomb vagy kávéscsésze, egyetlen szabásvonal, de egyetlen színészi gesztus sem árulkodik arról, hogy 1999-ben készült a film és nem 1973-ban. Mindennek erős tartalmi értéke van. Egy kontúros, kemény és őszinte világ néz szembe velünk, ahol nincs nagy kertelés és díszítgetés. Berendezőin és tervezőin kívül Ozon ezt az erős hatást elsősorban színészeinek köszönheti. Négyük közül is legelsőként a fiút, Franzot alakító nagyszerű Malich Zidinek. Régen lehetett filmen ilyen sok állapot megmutatására képes, finom és vad, szépséges és közömbös, romlott és ártatlan gyerek-felnőtt arcot látni.
