Váltságdíj

zene: James Horner
vezényel: James Horner
kiadás éve: 1996
kiadó: Hollywood Records
játékidő: 72:32

James Horner ezen albumának megvásárlásával kapcsolatosan egykoron hónapokig hezitáltam: valahányszor betértem kedvenc - ám azóta már sajnos megszűnt - lemezboltomba, folyton kiemeltem a sorból, majd visszatettem. A szerző munkásságát akkoriban igyekeztem felfedezni (pontosabban: ráébredni arra, hogy a számomra örökzöldnek tartott "A bolygó neve: Halál"-on kívül is vannak érdekes projektjei), de ez esetben végül mindig találtam egy másik lemezt, melynek javára lemondtam a "Váltságdíj" score-járól. Egy alkalommal azonban határozott voltam, s bár az addig eltelt idő alatt könnyedén ki tudtam volna kölcsönözni a filmet egy videótékából azért, hogy döntésemet megkönnyítsem, ám nem tettem, így tehát azzal vágtam bele a vásárlásba, hogy sem a filmet, sem pedig a zenét nem ismertem. Ezen kamikazeszerű akcióm (amire a műfajjal való ismerkedésem hajnalán volt még néhány példa) végül egyfajta közömbösségbe torkollott: a score megismerését követően nem véltem a CD-t sem poháralátétnek, sem olyannak, amit havonta hallgatnék újra örömmel.

Ron Howard akcióthrillere egyszerre szól emberrablásról, valamint egy család drámájáról. Tom Mullen (Mel Gibson) sikeres és gazdag ember, akinek számláján tornyosulnak a dollármilliók, emellett pedig boldog családfő, gondtalan élete azonban egy csapásra beárnyékolódik, mikor fiát (Bradley Nolte) elrabolják, s a férfi ráébred arra, hogy a szükséges összeg sem elegendő, ha a közreműködő hatóságok zátonyra viszik ügyüket. Ekkor úgy dönt, hogy tévén keresztül üzen gyereke elrablóinak: az addig váltságdíjként elkülönített összeget vérdíjként ajánlja fel annak, aki segít megtalálni a fiát. A kialakult szituáció okán amúgy is feszült helyzet ezen lépéssel csak tovább élesedik feleségével (René Russo) is, miközben az idő ellenük dolgozik. Az izgalmas alkotás közönségsikerré nőtte ki magát, és 1996 ötödik legnagyobb bevételét produkálta. Gibson sikeresen formálta meg az elrabolt fiáért eltökélten küzdő apa szerepét, melyért egy Golden Globe-jelölést is kiérdemelt.

Az aláfestő muzsikát James Horner jegyzi, ám mindehhez egy zeneszerzőcsere is szükségeltetett, melynek kiváltója Gibson volt. E történet nagyjából ahhoz hasonlít, amit Tom Cruise művelt a "Mission: Impossible" esetében: a score elkészítésével eredetileg Howard Shore lett megbízva, aki annak rendje és módja szerint megírta, majd felvette művét, a pletykák azonban arról szóltak, hogy a végeredmény nem nyerte el Gibson tetszését, és kérte a direktort, hogy nézzen új komponista után. Shore így emlékszik vissza a történtekre: "Howard kedveli az új dolgokat, szeret kísérletezni. Én próbáltam egy merész, kortárs, nem kiszámítható dolgot létrehozni. Aztán a zenét visszadobták. Ez elég frusztráló dolog, mert rengeteg energiát és időt beleölsz egy ilyen munkába. Nem mondták, hogy miért utasították el, és ugyan próbáltam rájönni a dologra, de igazából nem értettem, mert tőlem egy kortárs zenét vártak, aztán meg egy hétköznapit írattak mással."
Ennek folyományaként került tehát képbe Horner, aki korábban Howardnak és Gibsonnak egyaránt dolgozott már. A score-ral kapcsolatos megpróbáltatások, illetve gondok azonban itt még nem értek véget, hiszen ekkorra már javában zajlottak az utómunkálatok, így Hornernek mindössze két és fél hét állt rendelkezésére, ami igencsak rövid idő egy ilyen volumenű alkotás esetében. Így bővült a stáb a Smashing Pumpkins frontemberével, Billy Corgannel, aki közel félórányi muzsikát írt, s ezzel kétségkívül levett volna némi terhet a komponista válláról, végül azonban úgy alakult, hogy a rocker elképzeléseinek nagyobb része ismerhető meg a Hollywood Records lemezén, mint a mozi alatt, mivel az alkotók úgy vélték, színvonala okán csupán részben használják fel azokat. A minőséget illetően persze Horner esetében sincs okunk dicshimnuszok zengésére, a szerző ugyanis egy kellően középszerű muzsikával rukkolt elő, a szűk határidő révén azonban nem volt más választása, mint hogy a "szokványos megoldások" és az "akcióthriller-partitúrák" címkével ellátott fiókjaiból szemezgessen. Az összkép érdekessége, hogy műve nem sok eltérést mutat a Shore által komponált darabhoz viszonyítva, ami felettébb értelmetlenné teszi ezt a váltást.

Horner az akciórészek tekintetében elsősorban a gyors vonósfutamokra, az elnyújtott, vészjósló rezesszólamokra, illetőleg a csőharang és a pergődob hangjaira támaszkodott, melyek összességében remekül élnek együtt a képsorokkal, önállóan azonban szembetűnnek az olyan ismerős pillanatok, amilyen például a "The Payoff / End Credits" első harmadánál is megfigyelhető, ahol egyfajta "A bolygó neve: Halál" score-alternatívának lehetünk fültanúi - ehhez hasonló párhuzam található még a "The Quarry"-ban is. Ami viszont abszolút jól sikerült darab, az "A Two Million Dollar Bounty, mely a legkedvesebb tételeim egyike erről a korongról. A krimi, valamint drámai hangulatot ezzel szemben helyenként síró vonósokra, húrpattogtatásokra, fafúvósokra és jellegzetesen mély zongorafutamokra fűzte fel a komponista, mely elképzelésével többek között a "The Kidnapping"-ben, illetve a "Delivering the Ransom" (mely a "Végveszélyben"-hez szerzett művével rokonítható) egyes részleteinél ismerkedhetünk meg.
A kiadvány második felén kaptak helyet Corgan elképzelései, melyek hangszerelésüket és stílusukat tekintve szöges ellentétei Horner szerzeményének - bár annyi párhuzam azért vonható közöttük, hogy igazán markáns motívumsor egyiknél sincsen. "Ez egyfajta kísérlet volt számomra. Jobb lett volna, ha több idő áll rendelkezésemre, és felügyelhettem volna, mely jelenetek alá kerülnek a zenéim" - nyilatkozta a rocker, akinek ez volt az első ilyen szintű vállalkozása, ezt követően azonban szinte majd' minden évben közreműködött valamilyen filmnél egy-egy betétdal vagy score erejéig. Az elektronikus és rockzenei alapokon nyugvó trackek közül egyedül a "Lizards"-ban találtam számomra értékelhető momentumot, mely nem más, mint a Commodore 64-es korszak játékzenéire emlékeztető szintis alap.

Mindent összevetve, földbe döngölni és piedesztálra emelni egyaránt nem lehet a "Váltságdíj" aláfestő muzsikáját - már ami a horneri részeket illeti, a Billy Corgan által írt trackek előtt ugyanis mindig leállítom a korongot, s ezt tükrözi fenti értékelésem is, lévén az mindkét zenész munkájának figyelembevételével született meg. James Horner tisztességes iparosként állt a projekthez, ami a rendelkezésére álló idő tekintetében nem is történhetett másként: biztos kézzel szedte össze mindazt, amije van, s így oldotta meg a rá bízott feladatot. Időnként jólesik előszedni ezt az albumot, s egyfajta háttérzeneként is alkalmazható, hiszen ha valaki ismeri a szerző munkásságát, akkor nem fog semmi olyat hallani, amire különösebben felkapná a fejét.