Nem mindig abba szeretünk bele, akibe szeretnénk, de ha megtörténik a dolog, ne ellenkezzünk, mondja Enyedi Ildikó, és milyen igaza van!
Kinek ajánljuk? Akik nem mondtak le a magyar művészfilmről, akik régen is szerették Enyedi Ildikót és kíváncsiak, mire adnak Berlinben Arany Medvét.
Endre egy vidéki vágóhíd gazdasági igazgatója, késő ötvenes, kora hatvanas elvált, egyedülálló férfi, akinek az egyik keze rossz. Komoly, megfontolt férfi, aki felfigyel az új kolleganőre, a pedáns Máriára, aki minőségellenőr, és még a férfinál is komolyabban veszi a munkáját, nem is igazán kedvelik a vele együtt dolgozók.
Aztán valaki lenyúlja a szigorúan őrzött, az állatok pároztatásánál használt búgatóport, a rendőrség nyomozni kezd, és hivatalból egy pszichológusnő beszélget el minden dolgozóval. Így derül ki, hogy a fiatal nő és az idősödő férfi minden éjjel ugyanazt álmodják: szarvasok egy gyönyörű, háborítatlan téli erdőben, egy párt alkotnak és szeretik egymást.
Mit lehet ezzel kezdeni, hiszen semmiféle magyarázat nincsen? Mária és Endre a közös álom – és titok – révén közelebb kerül egymáshoz, noha semmi közös nincs bennük. Tudják, ezzel a helyzettel kezdeniük kell valamit, de fogalmuk sincsen, mit. A férfinek tetszik a lány, nyilván, de nem akarja elhinni, hogy esélye lehet nála, a lány pedig érzelmi analfabéta, nem érzi magát nőnek, nem is viselkedik nőként, tulajdonképpen az érintésre is képtelen. Ezt kénytelen játékállatokkal vagy éppen krumplipürével gyakorolni, ha tovább akar lépni. Innen nehéz nyerni, mondhatná egy sportriporter, és a ki tudja miért, de az egymásnak szánt emberpár suta munkahelyi, majd azon kívüli közeledése hol vígjátékként, hol drámaként működik.
Nehezen szoktam meg ezt a filmet. Mesterkéltnek tűnt a vágóhídi helyszín, amihez persze kötelezően járt a kelet-európai művészfilmeknél régóta kötelező állathalál, amit kényelmetlenül közelről mutat Herbai Máté kamerája. Sokáig tartott, mire elhittem, hogy ezek az emberek tényleg itt dolgoznak – és vannak köztük feleslegesnek tűnő figurák is, mint például a Nagy Ervin által játszott kivagyi mészáros srác, de miatta ritkán reklamál bárki is. Nehézkes fordulatnak tűnt a pszichológusnő megjelenése is, de nagyjából onnantól, hogy a két főszereplő megtudja, hogy minden éjjel ugyanazt álmodják, a Testről és Lélekről kezd egész jó, majd nagyon jó lenni.
Ez persze a két főszereplőnek köszönhető. A civilben dramaturg és könyvkiadó Morcsányi Géza rendkívüli méltósággal alakítja a saját magát magányra ítélő, zárkózott férfit, miközben Borbély Alexandra jóval nagyobb utat kénytelen megtenni. A sok-sok év után nagyjátékfilmmel visszatérő Enyedi Ildikó (Simon mágus, Az én XX. századom) nyilván olyasmit is kihozott a Katona József Színház eddig alig ismert fiatal színésznőjéből, amiről ő maga sem tudta, hogy benne van, hiszen szinte kizárólag a szemével dolgozhatott. Hol határozott, hol esetlen, sebezhető, hol teljesen zárt, hol rajongó, és elég sűrűn kell váltania. Enyedi mindezt majdnem hibátlanul vezényli le, és képes a színtiszta művészfilmes alapra rápakolni egy kis humort is, ami meglepően jól működik.
Jól is fogadták a filmet, nem véletlen, hogy a Berlináléról elhozta fesztivál fődíját, az Arany Medvét, a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját és az ökumenikus zsűri díját is, ahogy az sem, hogy rengeteg országban vették meg forgalmazásra - és rengeteg fesztiválon nyerhet még
Értékelés: 8/10
