Cate Blanchett keresi anyánkat az Univerzum történetében

  • Maze

Terrence Malick sokat markol, de keveset fog. Hiába készült negyven éven át Az univerzum története, nem jutottunk közelebb általa a csillagokhoz, se magunkhoz, de tartok tőle, még anyánkhoz se.

A Voyage of Time: Life's Journey (durván Utazás az időben: az élet sokszínűsége) című amerikai-francia-német dokumentumfilmet a mi forgalmazóink valamiért  Az univerzum története címmel akarják lenyomni a torkunkon, ami csak azért borzasztó nagy baj, mert a film sokmindenről szól, de az univerzumról speciel csak nyomokban. 

Szól egyfajta utazásról az időben, ki be ugrálva, jelent és régmúltat nem feltétlenül logikusan követve; szól az anyáról, ami egyszerre az isten, a nap és az anyatermészet; és szól az életről magáról, ami mindig, minden körülmények között felbukkan és mindig elpusztul és ez így fog menni, amíg a világ a világ.

A háromszoros Oscar-jelölt Terrence Malick (Az őrület határán, Az élet fája) új alkotását a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában mutatták be. A spirituális témákra fogékony rendező állítólag közel negyven évet dolgozott Az Univerzum történetén, aminek elkészültével élete egyik legnagyobb álmát valósította meg.

A film ötletével Malick a hetvenes években állt elő először, és el is kezdődött a megvalósítása, azonban nem fejezte be azt, ezért is van tele a mostani végeredmény rengeteg, rossz minőségű archív felvétellel, mert ezeket újrahasznosította a rendező. Az Univerzum története két formátumban készült el, a rövidebb IMAX verzióban Brad Pitt a narrátor, míg a hosszabb - és ami még fontosabb, az itthon is bemutatásra kerülő alkotásnak eredetiben Cate Blanchett kölcsönzi a hangját. Ő pedig ritkán szólal meg, de akkor azzal kezdi mondanivalóját, hogy Mother! (Anya). 

Volt egyszer egy David Attenborough, aki Bolygónk, a Föld című sorozatával olyan lényekkel ismertette meg a nézőt, amikről azelőtt elképzelni se tudtuk, hogy létezhetnek. Az univerzum története is bemutat jó párat ezek közül, megdöbbentő közelségből láthatunk kitörő vulkánokat vagy szemezhetünk hosszú percekig egy tintahallal, sőt még az is kiderül belőle, hogy az ősemberek kockahasú félistenek voltak, meg, hogy tele van a világ reményt vesztett bolondokkal, arról már nem is beszélve, hogy volt egyszer egy nagy bumm, de persze valamiért visszafele az időben. 

Ha ez így túl kusza az olvasónak, akkor még elmondjuk, hogy mindehhez Cate Blanchett valamiért sejtelmes hangon folyamatosan anyánkat emlegeti, és igaz ugyan, hogy a filozófiai mélységeket kutatja a narráció, más kérdés, hogy nincs olyan felszerelése, ami ekkora mélységekben bírná a nyomást, így az egész csak üres fecsegés az élet mulandóságáról, a dínók pusztulásának szükségességéről vagy éppen az önmagát elpusztítani kívánó "sosem gonosz, de mégis mindig az" emberiségről. 

A narráció előnye, hogy nem bontja meg a történetet, így abba nagyjából mindenki azt lát bele, amit akar. Csak ritkán szólal meg, ezért aztán a néző gondolatára van bízva, hogy most éppen DNS-láncokat nézünk vagy rózsaszín filamenteket, amikből elvileg áll a világegyetem, és amelynek a jelentéktelennél is apróbb részei vagyunk. 

Az olykor tényleg szép képek (operatőr: Paul Atkins) ellenére sajnos gyakran unalmas, önismétlő a film. Olyanok számára, akik nem látták Hawking elmélkedéseit, Sagan vagy akár Neil Degrasse Tyson Kozmoszát, azaz nincsenek otthon a Discovery és a Nat Geo vagy a Spektrum műsoraiban valószínűleg egy nagyjából értelmezhetetlen alkotás, az univerzum története helyett meg aztán végképp. Mert lehet Cate Blanchett akármilyen sejtelmes, az élet nagy kérdéseit mindenkinek magának kell feltennie és megválaszolnia. De összeségében is, aligha kerül a filmtől bárki közelebb a világegyetem megértéséhez. Már, ha ilyesmihez közel lehet egyáltalán kerülni. 

Értékelés: 5/10