Hívhatlak anyunak? - Aurora Borealis

Mészáros Márta a magyar film egyik élő legendája, legújabb munkája pedig két kedvenc motívumát egyesíti, a sorsfordító döntésekre kényszerülő nőket és a magyar közelmúlt történelmét.

Az azért kicsit szürreális, mégis tökéletesen érthető, hogy Törőcsik Franciska alakítja a fiatal Törőcsik Marit, még úgy is, ha ők ketten történetesen nem rokonok, de külsejük, kisugárzásuk és tehetségük alapján bőven lehetnének azok. Ők ketten Mészáros Márta új filmje, az Aurora Borealis - Északi fény egyfajta sarokkövei, a helyenként túlbonyolított, de mégis végig izgalmas történet egyetlen biztos pontjai.

És ha Mészáros Márta, akkor egészen biztosan az 1950-es években járunk, legalábbis többnyire. Merthogy a film az idős Mária rosszullétével kezdődik, amit egy Oroszországból érkező levél indukál, és a benne lévő hír egyenesen kómába küldi az agg asszonyt. Lánya és unokája Bécsből érkeznek a kórházba, és egyre több jel utal arra, hogy Mária néni rengeteg titok őrzője, amelyek egy részét az anya is ismerte, másokat viszont nem, és el is indul, hogy kiderítse ezeket. És így ismerjük meg a fiatal parasztlány Máriát, aki egy kitelepített fiatal gróffal tervezi a vészterhes ötvenes évek elején, hogy átszöknek Ausztriába, és az illegális határátlépés egyrészt messze nem úgy alakul, ahogy tervezték, másrészt a korabeli Bécs szintén orosz megszállás alatt áll. És ahol egy csodás barátnőre talál.

A történet tényleg olyan sok fordulatot rejt, hogy még neveket sem igazán szabad elárulni, mert azok kapcsán is lehet pár csavarra következtetni, de ez a csavarosság néha vissza is üt a filmre. Ami túl van írva. Mármint a forgatókönyv túlságosan terjengős ahhoz, hogy igazán lendületet kapjon a cselekmény, néha túlságosan is elmereng bizonyos pontokon vagy bizonyos személyek sorsán, akik adott esetben nem is igazán fontosak vagy akár kihagyhatók is lehetnének – mi van például, ha nincs ott az unoka, ugye semmi? - , hogy aztán más részeket kissé elkapkodjon. Persze ne várjunk a 86 éves rendezőnőtől ördögi tempót, folytonos száguldást, viszont számíthatunk arra, ami mindig is Mészáros vesszőparipája volt, a szinte elviselhetetlen döntés elé kerülő asszonyi sors, akár több (idő)síkon is, és ami a 80-as évek eleje óta a vesszőparipája, a magyar közelmúlt történései, azon belül is az ötvenes évek legsötétebb bűnei.

Ahogy mondani szokás, az Aurora Borealisban van anyag – bár maga az északi fény inkább csak ritkán használt díszítőelem. Van megannyi helyszín, itthon és Bécsben, de még a távoli Oroszországban is, rengeteg a korhű díszlet és kosztüm, meg minden, ami nyilván jó sokba kerülhetett, a látványvilág azonban inkább egy tévédrámát idéz, ahogy néha a fordulatok és a gyakran modoros párbeszédek is.  Törőcsik Mari viszont mindig is egy filmlegenda volt, akinek minden pórusából árad a színészet, neki már játszania sem kell, elég, ha sóhajt, és megcsinálta a jelenetet, míg a fiatal Törőcsik Franciska egyszerűen ragyog, ahogy mindig. Vajon mikor jön egy rendező, aki egy egész filmet képes felépíteni rá és kihasználni ezt a belőle áradó ragyogást, amit nemzetközi szinten mondjuk a rá másban is emlékeztető Alicia Vikanderhez hasonlítható.

Az anyát játszó Tóth Ildikót is csak dicsérni lehet, de az ő alakja már kevésbé van felépítve, ahogy általában a film jelenben játszódó része sem olyan erős, mint a többi, de a jelen sohasem olyan érdekes, mint a múlt, ami persze egy ordas nagy közhely, és nem is mindig igaz. De most igaz.

Értékelés: 6/10