Egy görög tragédia sorsszerűsége lendül mozgásba, amikor a jóképű vízimentő összejön a férjes asszonnyal. Woody Allen önmagát hozza, csak a lendület, a humor és a bölcsesség hiányzik.
Gyanítom, hogy Woody Allen már csak azért csinál filmeket, mert nem tud NEM csinálni filmet . Mert ez az élete, ez ivódott bele minden pórusába, és ha nem rendezni, körbe-körbe forogna a saját tengelye körül, aztán egyszer csak eldőlne és meghalna. Ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó filmeket készít, csak azt, hogy mint valami sztahanovista filmgyári munkás, folyton megy előre, soha nem nyugszik, és ha nem tud újat mondani, akkor ismétli önmagát.
Amikor a most 82 éves Allen – a Wonder Wheel - Az óriáskerék amerikai bemutatóját pont december 1-re, a születésnapjára időzítették – 2004-ben hosszabb időre maga mögött hagyta New Yorkot, és elkezdett Európában filmezni, sokáig újra izgalmas, újszerű munkákat adott ki a kezéből. Emlékezetes időszak volt ez, és kevés olyan művész akad, aki így meg tud újulni, ahogy azt ő tette. Aztán visszament Amerikába, és nosztalgiázni kezdett, ami egy nagypapa korú embernél messze nem elítélendő, pláne, ha mögötte már egy fantasztikus életmű is áll. Halkan megjegyzem, rendezőként 54(!), íróként 77 kreditje van az Imdb-n, színészként pedig „csak” 49, szóval nyugodtan nézheti a köldökét, és ha nem tud leállni, hát köszönjük meg, hogy megint lerak valamit az asztalra. És ha ez a valami nem is hagy különösebb nyomot maga után, mégiscsak egy Woody Allen film.
A Wonder Wheelben kevés szerethető dolog van, név szerint a színészek (egy része) és a hangulat. Az '50-es években járunk, a még mindig nyüzsgő, de már fényét vesztett Coney Islanden. Ami egy hatalmas korzó és vidámpark egyben, és itt dolgozik pincérnőként az egykor színésznő álmokat dédelgetett Ginny. Férje körhintát üzemeltet, első házasságából született piromániás fiával csak a baj van, a nő pedig boldogtalan, és állandó migrén gyötri. Ekkor találkozik össze Mickey-vel, a fiatal, jóképű úszómesterrel a tengerparton, aki író szeretne lenni. Nem lenne jó író, mert naiv és buta, de ezt csak én mondom, a lényeg, hogy ők ketten titokban összejönnek, ám bezavar a férj lánya, aki maffiózó férje elől menekül. És aki megtetszik Ginny szeretőjének.
A gond az, hogy a felsorolt karakterek közül egyik sem szerethető. Még az sem, aki szenved és nyomorúságosnak érzi a sorsát, és az sem, aki szép és fiatal, mert mindenki önző és rövidlátó, és a rövidlátót nyugodtan tessék behelyettesíteni az ostobával. Olyan az egész, mint egy Eugene O’Neill darab amatőr előadása, ami talán nem is véletlen, hiszen O’Neill az egyik a filmben gyakran emlegetett drámaírók egyike, sőt, az is elhangzik, hogy mindenki saját szerencsétlensége kovácsa, csak persze szebben megfogalmazva. Hogy saját hibáink okozzák bukásunkat, és akkor persze logikus, hogy itt mindenki minimum esetlen, de én akkor is szeretek drukkolni valakinek, focimeccset sem tudok úgy nézni, hogy ne szurkoljak valakinek, ha másnak nem, a bírónak.
És szegény Kate Winsletnek sem lehet szurkolni, mert a magányos, szeretetre vágyó asszony is tud szörnyeteg lenni, és a hálátlan szerep belőle sem hozza ki a legjobbat. Az egyébként színésznek egyáltalán nem rossz Justin Timberlake tágra nyílt szemű írópalántája is időnként bicskanyitogató, azt pedig nem is értem, hogy kerül a világ egyik legpocsékabb komikusa, Jim Belushi egy Woody Allen filmbe. És hiába a sok drága és korhű díszlet, öt perc után szinte mellékessé válik, hogy pont Coney Islanden vagyunk, és majdnem mellékes, hogy ezt az Apokalipszis, most Oscar-díjas operatőre, Vittorio Storaro fényképezte, mert mindössze egy ujjgyakorlatról van szó, csupa olyan dologról, amiről Woody Allen szeret értekezni és értekezett is már ennél sokkal jobb filmekben is. Esendőség, hűtlenség, sorsszerűség és persze a bűnhődés, drámai témák ezúttal könnyed kiszerelésben, de mégis Woody Allen rendezte!
Értékelés: 6/10
