Kritika: Az ígéret - Szerelem népirtás idején

Mikor máskor szeressen bele az ember egy amúgy is foglalt nőbe, mint amikor éppen kiirtanák a saját faját?

Hogy az örmény népirtás, amelyet a mai napig nem ismert el Törökország, mennyire kényes téma, arra jó példa, hogy a film hazai forgalmazója egyetlen kiadott sajtóanyagában sem szerepel az örmény szó. És nem csak nálunk kényes a téma, hanem a jelentős és befolyásos örmény diaszpórával rendelkező Amerikában is, ahol ugyanazt a történetet olyan régen próbálták megfilmesíteni, hogy az első tervek szerint még Clark Gable lett volna az egyik főszereplő. Mivel Törökország az USA egyik legfontosabb stratégiai partnere a régióban, egyik stúdió sem vállalta be a megfilmesítést, amit végül az időközben elhunyt Kirk Kerkorian milliárdos filmmogul finanszírozott a magánvagyonából.

Ha valaki számára ismeretlen lenne a téma, az I. világháború elején az ország irányítását átvevő ún. Ifjú Török kormány a birodalom faji és vallási egységesítése érdekében úgy döntött, leszámol az elsősorban az orosz határ közelében, illetve a nagyvárosokban élő örménységgel. Az első modern népirtás nélkülözte a Holokauszt gépies kegyetlenségét, az embereket majdhogy nem ötletszerűen ölték meg, volt, akiket saját házukban vagy az utcán gyilkoltak meg, a férfiak zömét munkaszázadokban dolgoztatták halálra, a többieket pedig egyszerűen kihajtották a sivatagba, és hagyták éhen vagy szomjan halni, amelyik előbb jött. Bár a levéltári anyagok zöme megsemmisült, nagyjából másfél millióra becsülik az áldozatok számát - a törökök szerint csak pár tízezren haltak meg a kényszerű áttelepítések alatt. Mindez természetesen fontos és izgalmas filmtéma is egyben.

Az afféle népirtás specialistának számító rendező, Terry George (Hotel Ruanda) azonban úgy döntött, nem magáról a genocídiumról forgat, hanem egy klasszikus – értsd, tök sablonos – szerelmi háromszögről. Az egyik férfi fiatal vidéki örmény orvostanhallgató, a másik sokat látott, megkeseredett amerikai újságíró, a nő pedig Franciaországban nevelkedett, de örmény zenetanárnő. Amikor megindulnak a leszámolások, nem csak saját és egymás életét kell menteniük, de családjukét is, nekünk pedig azon is kéne izgulnunk, kié lesz a lány keze. Aki az amerikai pasi csaja, az örmény srácnak pedig van odahaza a falujában menyasszonya, szóval nem olyan egyszerű a képlet. A fenét nem, mert itt minden fekete-fehér, régimódian szimpla és következetesen egyoldalú.

Az ígéret legnagyobb baja, hogy nagyívű történelmi dráma akar lenni, de ehhez nincsenek meg az eszközei. A pénz egy dolog, ennél kevesebből is lehet látványosabb filmet készíteni – bár nyilván baromi drága lehet korhű jelmezekkel, díszletekkel és egyebekkel dolgozni -, de bármilyen rutinos is, Terry nem tud egy ilyen ívű, ennyi különböző összetevővel rendelkező történetet végigvinni. Merthogy meg kell ismernünk a lelkes orvostanhallgató háttértörténetét és isztambuli kalandjait, a konfliktus kezdeteit, majd a munkaszolgálatot és az onnan való szökést, a hazatérést, miközben a lányra és az amerikaira is figyelnünk kell, néha együtt, néha külön-külön. A legvégén a Franz Werfel által regényben is megörökített, a Musza Dagh nevű hegyen zajló küzdelem is szerepet kap, igaz, nem az eredeti negyven nap erejéig, hanem úgy 20 percre, hogy ne legyen túl izgalmas.

Ez történelemleckének is sok lenne, love storynak viszont kevés, és nem segít, hogy ha burkoltan is, de alapvetően egy örmény propagandafilmet nézünk. Az ígéret javára kell írnunk, hogy a törökök nem mind ördögi gonoszok, akad több pozitív figura is, de a lényeg mégis az, hogy minél több emberhez eljusson az üzenet: az örmény népet ki akarták irtani, de nem hagyták magukat. Ilyen szempontból mindegy, a néző kinek „drukkol”, kinek az ügye mellé áll, a propaganda mindig hamis ízt kölcsönöz. Ráadásul, hogy minél többen nézhessék meg, a film készítői beáldozták a drámát. A 12-es korhatár karika gyakorlatilag garantálja, hogy valódi tragédia ne kerüljön a szemünk elé, pedig lett volna mit mutatni, miről beszélni. Ott ülünk a moziban, és nem hatódunk meg azon, hogy másfél millió embert lemészároltak, mert egy rosszul megírt szerelmi szálra kéne figyelnünk, és amikor tényleg szerepet kap a történelem, akkor a valós események felvizezett, korhatáros ismeretterjesztő verzióját kapjuk meg – pedig az örmény népirtás önmagában is megkövetelné az igazi drámát.

Tévedés ne essék, a film nem nézhetetlen, csak annyival kevesebbet nyújt, mint amit egy ilyen téma mellett nyújtania kéne, hogy az bántó. Mindehhez képest már csak külön panaszpont, hogy a főszerepre három nagyszerű színész játékát pocsékolták el. Oscar Isaac és Christian Bale alapból remek – szegény Bale mikor kap már újra egy tényleg igazán jó filmet? – a francia Charlotte Le Bon (Az élet ízei) pedig szép és érzékeny, de egyikük sem bontakozhat ki igazán. Azt nem hagyja maga a történet. Aki pedig a szintén mostanában, mintegy válaszként készült, szintén szerelmi háromszögre épülő török verzióra kíváncsi, az nézze meg a The Ottoman Lieutenantot, avagy Az oszmán hadnagyot. Az se lett jobb, mert az is csak propagandamunka.

Értékelés: 6/10

Az ígéret