Pár éve még valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy eljön az idő, amikor egyetlen lépéssel el lehet majd jutni Jack Blacktől a musicalcsászárig, Andrew Lloyd Webberig.
Az idő 2015-ben jött el, amikor – szokatlan, de nem példátlan módon – a londoni West End helyett a New York-i Broadwayen mutatták be Richard Linklater 2003-as zenés vígjátékának Webber által megvalósított musicalverzióját. A darab most végre (miután 2016-ban azért persze Angliába is eljutott) Magyarországon is bemutatkozott: hol máshol, mint Webber műveinek állandó magyar bemutatóhelyén, a Madách Színházban.
A Paramount stúdió berkeiben készült film annak idején egy csapásra szupersztárrá tette a főszerepet alakító komikust, Jack Blacket, aki addig csak viszonylag kevesek kedvence volt. Bő tíz évvel később pedig Webber bejelentette, hogy következő produkciója a Rocksuli musicalverziójának színpadra állítása lesz – ami csak elsőre tűnik meredek ötletnek, hiszentalán nem sokan tudják, de a musicalszerző civilben nagy rockzenerajongó.
Mivel azonban színházi körülmények között megterhelő lett volna tucatnyi rockszámot zúdítani a közönségre, Webber (három dalt leszámítva) eredeti zenét szerzett a sztorihoz; a színpadi verzió szövegkönyvének megírását pedig nem másra bízta, mint a Downton Abbey ötletgazdájaként ismert Oscar-díjas Julian Fellowesra. S habár az alkotók a cselekmény vázát megtartották (Dewey Finn, a lecsúszott rockzenész, pénzszűkébe kerülvén, helyettesítő tanárnak adja ki magát, és osztálya tíz–tizenegy éves tanulóival zenekart alapítva akarja megnyerni a Bandák Csatája nevű zenei versenyt), rendkívüli témaérzékenységről tanúbizonyságot téve módosítottak némileg a történeten.
Miközben a Rocksuli című film (lett légyen bármennyire megható és felemelő) lényegében Jack Black one man show-ja volt, Webber és társai felismerték, hogy soha korábban nem okozott ekkora nehézséget egy kisiskolásnak, hogy önmaga legyen. Ennek megfelelően a Rocksuli című musicalben nagyobb hangsúly esik a gyerekhősökre: jobban megismerjük őket, többet tudunk meg a hátterükről, a szüleikről, és ezzel szoros összefüggésben a problémáikról.
Hogy milyen nehéz beilleszkedni egy új közösségbe, milyen nehéz elfogadtatni magunkat, ha csak egy kicsit is mások vagyunk, hogy milyen nehéz a szülői akarattal szemben eltérő utat választani, és hogy milyen léleknyomorító érzés, ha nem figyelnek ránk – mindezzel nemcsak gyerekként, de paradox módon felnőttként is könnyű együttérezni. Így lesz a Rocksuli gyereknek-felnőttnek egyaránt szóló csodás kiáltványa annak, hogy merjünk önmagunk lenni, és hogy ne hagyjuk, hogy bármilyen formában is elnyomjanak.
Mindennek a legszebb, s egyszersmind legfrappánsabb összefoglalóját a Stick It To The Man című dal adja, amit a fordítók, Bárány Ferenc és Puller István egy egyszerre bátor és zseniális húzással Ordíts, hogyha fáj!-ként magyarítottak. A szövegben máshol is gyakran előkerülő ’man’ szót pedig – ami az angol szlengben valamilyen hatalmaskodó autoritást jelent – ’főgyökérnek’, illetve ’gyökérkirálynak’ fordították, ami szintén nagyon jó megoldás ennek a szinte visszaadhatatlan kifejezésnek a visszaadására (még jobb is, mint a filmeredetiben, ahol ’arc’-ként emlegették, ami sokkal kevésbé kifejező).
Bárány és Puller pedig végig példásan bánnak a szöveggel, és úgy adják vissza hitelesen az eredeti jelentést, hogy közben mernek elrugaszkodni a szó szerintiségtől: a fent említetten kívül jó példa erre még a botcsinálta rockbanda összeállásakor elhangzó „You’re in the Band” „Kész rockzenész”-re való fordítása. De természetesen nem a fordítás az egyetlen, ami tökéletesen működik a magyar Rocksuliban. Megszokhattuk, hogy a Madách Színházban mindig pompázatosak a díszletek, és a helyszínek könnyedén alakulnak át jelenetről jelenetre. Rózsa István most olyan díszletet alkotott, amit még átalakítani sem kell (elég máshogy világítani), hiszen a nagyszabású csarnok egyszerre funkcionál „a tudás templomaként” és „a rock isteneinek arénájaként” – ha meg intimebb környezetre van szükség, egyszerűen leválasztanak egy kisebb részt.
Tihanyi Ákos koreográfiája és Rományi Nóra jelmezei tökéletes szimbiózisban, egymásra támaszkodva valósítják meg azt a mindenfajta erőlködéstől mentes, keresetlen, természetes, mégis rendkívüli állapotot, ami ahhoz kell, hogy azt érezzük, a színpadon látott tízévesek menő rocksztárok – és eközben csak annyit merítenek a filmeredetiből, amennyit muszáj. Azokról pedig, akik mindezt életre keltik, tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: a gyerekszereplők bármelyikével bármikor szívesen alapítanánk rockbandát, a szólót éneklő (a Kicsi Óriások című tehetségkutató műsorból is ismert) Zöldi Larának pedig olyan a hangja, hogy leviszi a hajunkat a fejünkről.
A szeptember 22-i premier felnőtt sztárjai Serbán Attila (Dewey) és Mahó Andrea (Miss Mullins, az iskolaigazgató) voltak: utóbbiról csak annyit, hogy ugyanakkora átéléssel zúz Stevie Nicksre, mint amekkora tehetséggel énekli ki az Éjkirálynő áriáját. Előbbi művész pedig csupán annyit tesz, hogy motorjául szolgál az egész produkciónak, és viszi magával a gyerekszínészeket és persze a nézőket is, elejétől a végéig. Serbánhoz kapcsolódik ezenkívül az előadás egyik legmeghatóbb pillanata is: gyönyörű gesztus, hogy a darab végén, habár nem szokás, a tapsrendnél név szerint is bemutatja a fellépő gyerekeket.
Ami nemcsak csodálatosan fejezi ki a Rocksuli üzenetét (hogy a gyerekek végre önmaguk lehetnek), de ennek köszönhetően egy pillanat erejéig összeér valóság és fikció: hiszen ezeknek a gyerekeknek – akik nem kész színészek és zenészek, de egy teljes tanévnyi „kiképzés” során készültek fel a szerepükre – ugyanakkora diadal a Madách színpadán állni több száz tapsoló néző előtt, mint a Rocksuli nevű banda általuk megformált tagjainak a Bandák Csatáján az ünneplő tömeg előtt.
