Fiatalkorunk egyik kedvenc vígjátéka a Vaklárma (1989), ahol tökélyre vitték a klasszikus furcsa páros formulát a gyilkossági ügybe csöppenő vak fekete pasassal és süket fehér barátjával, akik ráadásként nem is túl okosak.
Vannak színészek, akik nagyszerű párt alkotnak – nem feltétlenül szerelmespárt, sőt! -, ezért sorra csinálják a közös filmjeiket. Ilyen volt Katherine Hepburn és Spencer Tracy, ilyen Ben Stiller és Owen Wilson, Seth Rogen és James Franco, Simon Pegg és Nick Frost, Will Ferrell és John C. Reilly, és a párosításokból is látszik, hogy az ilyen duóknak rendszerint a vígjátékok fekszenek a legjobban. Nem alkotott kivételt ezen szabály alól Gene Wilder és Richard Pryor sem, akik összesen négy komédiát gyártottak közösen, amelyek közül a legsikeresebb a Vaklárma (1989), ami kis hazánkban különösen népszerű lett, részben a remek magyar szinkronnak köszönhetően.
A Wilder-Pryor páros jegyezte a Száguldás gyilkosságokkalt (1976) és a Dutyi dilit (1980), majd karrierjük vége felé a Folt a zsákját (1991) című vígjátékot, és persze a Vaklármát, és szilárd meggyőződésem, hogy a Dumb és Dumber történetét innen koppintották. Dave (Wilder) és Wally (Pryor) ugyanis furcsa páros, és akkor még finomak voltunk. Dave süket és újságárus, Wally viszont vak és szerencsejátékos, valamint Dave alkalmazottja. Amikor aztán az újságos standnál lelőnek egy bukmékert, ők lesznek az első számú gyanúsítottak. Mivel a süket Dave háttal állt az eseményeknek, a vak Wally viszont csak arról tud beszámolni, amit hallott, ketten együttesen is csak csekély információval tudnak szolgálni. Dave látott egy lábat, Wally pedig egy Shalimar nevű parfüm illatát érezte. Kiderül, hogy az áldozatnál volt egy pénzérme, amelyet beledobott Dave borravalós dobozába, s most azt éppen Wally cipeli magával, és ebben az érmében egy olyan microchip van elrejtve, amelyre sokaknak fáj a foga – köztük a karrierje első komolyabb szerepét játszó Kevin Spacey-nek
A többi pedig hol őrült, hol teljesen idióta hajsza, ahol hőseink a leglehetetlenebb helyzetekbe keverednek vagy keverik magukat, részben saját marhaságuknak, részben fogyatékosságuknak köszönhetően – ahová nem számítjuk be Pryor bőrszínét, amihez a Vaklárma egyik legemlékezetesebb poénja kötődik -, és jó kérdés, hogy lehetne-e ma, a politikai korrektség korában még ilyen filmet csinálni. Talán nem, de a lényeg nem csak az, hogy egy remek és kissé kifacsart krimivígjátékot kapunk, hanem az, hogy két nagyszerű komikus bohóckodik a kedvünkért, a klasszikus vígjátéki vonalat képviselő, mindent túlreagáló Wilderrel és a mindent fapofával csináló Pryorral, aki a forgatás nagy részét amúgy is beállva csinálta végig. És ha már említettük: Márton András (Pryor) és Helyey László (Wilder) bolondozása a magyar szinkron egyik csúcsteljesítménye, ami rajtuk kívül természetesen Schéry András szövegének és Hazai György szinkronrendezőnek is köszönhető.
