Hamlet-illúziók

Párbeszédek. Egy színész dialógusa egy szereppel. Egy szerepen át önmagával. Egy személyiség harca a múlttal, a soha el nem érkező jövővel, a jelen fal nélküli börtönébe zárva. Egy műfaj párbeszéde egy másik műfajjal ? a színház jelen idejű dialógusa a filmmel. A monológ párbeszéde a dialóggal. A monodrámáé a párbeszéddel. Képzelt lények valósága a test virtuális kínjaival. Valóság az illúzióval. Celluloid-magány és húsban, vérben rögzülő idő.
Menszátor Héresz Attila sajátos látványvilágú Hamlet-parafrázisa izgalmas kísérlet: miközben a monológ, a monodráma határait feszegeti, újfajta, egyszerre személyes és ironikus módon közelíti meg a drámairodalom egyik legtalányosabb figuráját, színház és mozgókép egyedi szintézisét hozza létre. Interpretációja egyszerre szubjektív és objektív - vallomásosságát a filmkockákon megjelenő szereplők rendre megkérdőjelezik, idézőjelbe teszik, áthangolják, s e dimenziókon túli találkozásból különös színpadi fénytörés születik.

"Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájokat.
Örvendek, hogy egészségben látlak.
Isten hozta, édes barátim.
Édes öregem, beh megrojtosodott a képed, mióta nem láttalak: tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába?"
(Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, 2. felvonás 2. szín; ford.: Arany János)

"Mert én arcába kapcsolom szemem;
S majd összevessük a látszat felől
Kettőnk ítéletét."
(Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, 3. felvonás 2. szín; ford.: Arany János)

(Az előadás a MASZK Egyesület felkérésére készűlt)