Az egyórás interjúban a Nemzet Színésze vall a - szerinte rettenetesen bonyolult - öregségről. Hogy minden elkezd fogyni. Fogyatkoznak a színek, a vadságok, a bolondságok, a tébolyok, a szemtelenségek - minden, amiért érdemes élni. Elárulja, hogy mérhetetlen önfegyelemmel próbálja élni az életét. Hogy próbál pici kis példát mutatni a körülette lévőknek, elsősorban saját és távolabbi gyermekeinek és mindenki másnak... Mesél az elméletéről. Arról, mennyire kíváncsi a múltra. Hogy, amikor hallgatta a nagymama meséit, elgondolkozott és igyekezett távolabbra látni és érezni az időt. Túl a saját 68 esztendején. Meggyőződése, az a dolgunk a világban, hogy valami kis napsugarat csempésszünk bele. Beszél az önbizalom fontosságáról. Hogy nélküle nem létezik a színész. Arról, mennyire imádja a tehetséges embereket. Hogy az valami magasabb rendű öröm, az szép, az gyönyörű, ha egy tehetséget lát. Azt is elmondja, hogy első pillanatra iszonyú sértődékeny, de hosszabb távon mesebeli tréningje van a megbocsátásra. Hogy a színészet jelenti számára az életet. Hogy mélységesen irigyli a hívő embereket, mert az valami nagyon jó dolog lehet, egy lelki önszuggesztió, adománya a sorsnak. S hogy kívülről nézve egy élet mindig egyszerű.