Egészen más élmény színes képeken nézni Sztálin vagy a világháborúk pusztításait, mint fekete-fehéreken. Szerencsére egyre több a felújított dokumentumfilm.
Azóta, hogy létezik a képrögzítés, akár mozgóképes, akár fénykép formájában, egészen más benyomásokhoz juthat az emberiség például a háborúk, a természeti csapások, a diktátorok pusztításairól, hiszen nem kell elolvasni, nem kell elképzelni, látjuk a szörnyűségeket.
A mai 3D-s, számítógépes grafikával erősen megátmogatott hétköznapokban viszont már egy korai, fekete-fehér fénykép vagy filmfelvétel is annyira távolinak tűnik, hogy az ember hajlamos legyinteni, hogy ezek olyan régmúlt dolgokat mutatnak be, amik soha többé meg sem ismétlődhetnének.
Érezték ezt a dokumentumfilmesek is, úgyhogy az elmúlt néhány évben elkezdték szépen kihasználni a technika fejlődését, és viszonylag nagy mennyiségű korai filmfelvételt restauráltak olyan módon, hogy utólag kiszínezték a felvételeket.
Csupán attól, hogy úgy nagyjából a helyükre kerültek a színek, egészen lenyűgöző és hatásos lett a legtöbb felvétel. Nem mindegy például, hogy Hitler beszédeiről úgy látunk-e felvételeket, hogy fekete-fehér náci zászlókkal van körülvéve, vagy vörösen izzik körülötte a tér a zászlók miatt.
Az olyan, mai napig kényes témákról, mint Sztálin vagy a nácik szerepe a történelemben kevés jó dokumentumfilm készül, ezért nem is állítanánk, hogy ezek a felújított képsorokkal dolgozó filmek a legjobbak közé tartoznak, de úgy általában elmondható róluk, hogy tisztességgel összerakták őket, meg egyébként is, ezek a filmek a dokumentumfilmek popcorn mozijai. Olyan alkotások, ahol inkább a látványra kell figyelni, még akkor is, ha egy dokumentumfilm esetében ez furán hangzik.
A 2015-ös francia dokumentumfilm már viszonylag kitaposott utat követett, a többi hasonló közül az emeli ki, hogy ez a szovjetekkel foglalkozik, míg a legtöbb hasonló film inkább a nácikkal és Hitlerrel van elfoglalva. Nyilván olyan szempontok jelentősen közrejátszanak, hogy egyáltalán miről mennyi felvétel maradt fenn az utókor számára.
A Retusált filmtekercsek az I. világháborúból című sorozat, amiben Kenneth Brannagh volt a narrátor azért nagyon különleges, ha sikerül elcsípni a tévében, mert az első világháborúból konkrétan nem maradt fenn színes filmfelvétel. A színes fényképek már léteztek az első világháború idején, bár akkoriban is még inkább tudományos érdekességnek számítottak, mint hétköznapi dolognak. Színes mozgókép viszont még gyakorlatilag egyáltalán nem volt néhány kísérleti próbálkozástól eltekintve. Nyilván ilyenkor felmerülnek olyan kérdések, hogy tényleg olyan színe volt-e valaminek, mint amilyenre utólag színezték, de egyrészt színes képek már rendelkezésre álltak a mintázáshoz, másrészt azt azért lehet tudni, hogy egy-egy egyenruhának, zászlónak, járműnek milyen színe volt, így viszonylag pontos tud lenni a felújítás.
Ha már készült első világháborús, nyilván született a második világháborúról is. Itt már kevesebbet kellett utólag hozzákölteni a színekhez, 1935 óta létezik a színes film otthoni felhasználásra is. Persze, felújítani azért van mit ezeken a felvételeken, minden színtartományban fakulnak az évek során, de azért jobb helyzetből indultak a restaurátorok, mint az első világháborús felvételek esetében.
Az In Colour-sorozat egy harmadik alkotását érdemes még kiemelni, ez a Brit Birodalom szemszögéből feldolgozva mutatja be a XX. századot. Vagyis nem kifejezetten valamelyik világháborúra, vagy valamelyik diktátorra fókuszáló filmről van szó, hanem kapunk egy csomó érdekes dolgot, az afrikai gyarmatok függetlenségi harcaitól II. Erzsébet trónra lépéséig. Természetesen mindent színesben.
