Tihany, június vége. A toronyóra tíz perc múlva hármat mutat. Simon, az író témákat keres új könyvéhez. Belebotlik Izabellába, a festőnőbe, aki az apátságról festi képét. Simonnak ismerős a festmény: nagyszülei lakását pont egy ilyen kép díszíti, illetve nem pont ilyen, hanem ugyanez! Még a felhők is olyanok, még a templom órája is ugyanúgy áll, mint Izabella képén. Csakhogy az a festmény legalább száz éve családja féltett kincse. A fiatalember azt hiszi, hogy a festőnő egy ügyes hamisító, aki ismert témákat másol. Izabella mosolyog: állítja, azt a képet is ő festette. Időparadoxon – ecsettel.
Figyelem: A beküldött észrevételeket a szerkesztőink értékelik, csak azok a javasolt változtatások valósulhatnak meg, amik jóváhagyást kapnak. Kérjük, forrásmegjelöléssel támaszd alá a leírtakat!
Vizsgafilmszerű, amihez a feladat woody allen-es utánérzés - benyomását kelti.
Én is szoktam ilyeneken gondolkodni otthon, mint a főszereplő, kérdés, hogy ebből érdemes-e filmet készíteni.:)
Tihany gyönyörű. Izabella jóval idősebb hölgy, bár a fantáziánkban bármi megtörténhet...
Még akár jóval fiatalabb is lehet
Vizsgafilmszerű, amihez a feladat woody allen-es utánérzés - benyomását kelti.
Én is szoktam ilyeneken gondolkodni otthon, mint a főszereplő, kérdés, hogy ebből érdemes-e filmet készíteni.:)
Tihany gyönyörű. Izabella jóval idősebb hölgy, bár a fantáziánkban bármi megtörténhet...
A festmény ugye állítólag vagy ötven éve lógott a nagyiék falán, mégis amikor a főszereplő megemlíti a festőnőt a nagyinak (aki ugyebár tudja, hogy az a háború előtt festette a képet!), az első kérdése az, hogy "és csinos?" - nem is tudom, egy cirka száz év feletti festőnővel kapcsolatban a harmincas főhősnek lehet, hogy nem ez lenne az első gondolata...
A válófélben levő feleségnél is abszolút életszerű, hogy kiborulva szidja a férjét a telefonban, aki "megint megcsalja", aztán leteszi a telefont és már semmi baja.
Pár jelenettel később a teljesen zagyva beszélgetést követően a festőnő közli, hogy "mennem kell!", majd feltűnően otthagyja a képet, a festőállványt, az ecseteit, festéket, mindent és abszolút üres kézzel lelép. Vágás után az "író" a zenészektől megkérdi, hogy nem láttak-e egy festőnőt egy FESTŐÁLLVÁNNYAL... Mivaaan?!?! A következő mondatban a zenész haverja közli, hogy "...az ELŐBB nem tűnt fel..." - mikor legalább 1-2 nap eltelt már az előző találkozásuk óta, hiszen közben a főhős otthon aludt, meg a nagyinál is járt...
Újabb vágás, a háttérben jól láthatóan kószál elég sok ember, a feltűnően ostoba főszereplő meg azon narrálgat, hogy nincs egy lélek sem a közelben, akit megkérdezhetne a festőről.
Az élettelen, papírízűen felmondott, sokszor kifejezetten butácska dialógusok és a túlnarrálás leginkább Pierrot 2005-ös Jumurdzsák gyűrűje c. interaktív játékát juttatta eszembe, amiben ugyan jórészt profi színészek játszottak, de sokszor hasonlóan életszerűtlenek, erőltetettek voltak a jelenetek és a dialógusok. Viszont az ennek ellenére szerethető volt - ez a film meg... inkább tűnik valamiféle reklámfilmnek, csak nem egyértelmű, hogy a legalább három tanknyi benzint elkocsikázó kabriót, a minden szögből alaposan bemutatott Tihanyt, esetleg az indokolatlanul minden alá odaéneklő Horpadt Csárlit akarták-e reklámozni?!
Mindenesetre a másfél óra alatt végig azt vártam, hogy végre történik valami, vagy legalább a végén jön valami frappáns, meglepő, csavaros, izgalmas megoldás - de semmi: a főhős lezárja a vászontetőt és elhajt a naplementébe... Szóval jöhet a minden eddiginél izgalmasabb második rész!
Egyébként az ébresztőórát ki is lehetett volna húzni a konnektorból, és akkor nem ébreszt mindig hajnalban. (Ja, és végül erre sem kaptunk magyarázatot, ahogy a levendulás szappanokra sem.)
Hopp, majdnem kifelejtettem: volt benne egy igen kitűnő POÉN! Az író kiadója (akiről nem tudjuk meg, miért vágják le a haját és ahhoz miért kell HÁROM ember?!) felemeli a VONALAS telefon kagylóját, majd tárcsázza a főhőst - akinek a mobilja kiírja a hívószámot, és hoppá: az bizony egy 70-es mobil. Ügyes-ügyes!
Netflixen most a magyar filmeket nézzük, nagyon jók vannak, ez volt a következő. Sablonos mondatok, szinte fáj, szokszor elkapott a szekunderszégyen érzet. Ez középiskolás filmes szakkör szint, a színészek nagy része a "családi titkok" kategória.
Egy jó poén van bent, hogy a feleség "Jaj!!!" néven van a férfi telefonjában. A többi kínlódás.
Általában akkor írok, ha egy film tíz pontot érdemel. Most nem ez a helyzet, ami azért különösen sajnálatos, mert az alapötlet remek, egészen jót is lehetett volna belőle készíteni. Ez visz végig a filmen, mert az első tíz perc után van benned várakozás, hogy valami az időről, a szerelemről, a jelenvalóságról, a párhuzamos életekről majd csak kiderül. Csak sajnos itt az alkotók tehetség nélküli Coelho-ként a valami helyett a semmit járták körül, idegesítő módon, és végig narrálva ezt a semmit.
Sajnos megnéztük. Csak azért néztem végig, mert vártam, hogy mikor múlik el a "mi a francot látunk?" érzés. Nem múlt el. Nem emlékszem, láttam-e valaha ennyire rosszat. Egy általános iskolai színjátszó csoport hitelesebben játszik. A hangmérnöknek külön "gratulálok", a tücsökciripelésért, ami gyakran hangosabb volt, mint a szöveg :D
Meg kellett volna nézni mielőtt beírna bármit is. Amikor mi láttuk az Urániában - megtapsolták... Szerintem kifejezetten jó ilm, kicsit szürreális, kicsit abszurd, Kassai Ilona ragyogó, a zene egyenesen csodás, a képek szintén. Ha kicsit több pénzt kapott volna akkor esetleg a férfi főszereplő helyett lehetett volna egy nevesebb múvész, de így is rendben van.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások