Az egyik legjobb amerikai film az utóbbi évekből. Néhol nyomasztó, néhol felszabadító. Mesterien realista, ugyanakkor gördülékeny, és emészthető. Felejtsd el hollywoodot, ez a tuti.

Én azt szeretem, ha egy film nem csak művészi, hanem szórakoztató is. Amikor a kritikusok többé-kevésbé egységesen elkezdenek ömlengeni, az átlagos filmrajongó jobb, ha óvatosan közelíti meg a mozit. Nem mondom, hogy ne nézze meg, de próbáljon apró kis szépségeket magába szívni a vetítés alatt, mert a végeredmény nem mindig éri meg a befektetett időt és pénzt.
Én csak az időmet vesztegettem erre az unalmas filmre és még egy megszívlelendő dakota mondással sem lettem okosabb. Mert végül is mit láttam? Egy többszörösen hátrányos helyzetű prérit, néhány mutatós cocót, egy-két leamortizált cowboyt, betört koponyát, taccsra tett életet, dilinós kiscsajt. Jó, tudom, hogy hülye vagyok, mert Dél-Dakotát délen kerestem és csöppet sem érdekel a rodeó. Városi vagány lévén a lovakról is csak annyit tudok, hogy be kell őket törni, különben ők törik be a koponyádat. Főleg, ha rájuk akarsz ülni és akkor is, ha nem. A dinkákat viszont nem bántják – gondolom, hasonlítanak kicsit egymásra – mivel mindketten ápolókra szorulnak. Tudnék még pár okosságot, megemlíthetném a holtig való tanulás fontosságát. Továbbá, hogy van élet a lótrágyán túl is és nem csak a hatlövetűt találták fel, hanem az állatorvost is, de a művészlelkeknek szerintem mára elegük van belőlem.

Méltatlanul alacsony a film itteni pontszáma, na de már megszoktuk azt, hogy igazán jó filmeket nem tud a magyar közönség kellőképpen "értékén" kezelni.
Nagy kár.