Erkel egyenes vonalú operakoncepciójának csúcspontja a Bánk bán. A hagyományos nemzetközi opera dramaturgiai és a verbunkos zene összevegyítését ebben a műben tudta megoldani a legmagasabb művészi színvonalon. Ami a Bánk bánt a korábbi Erkel-operák fölé emeli, az a zeneszerző minden eddiginél sokkal hatásosabb drámai kifejező ereje és a szereplők zenei jellemzése. A keserű bordal dacos hangja kitűnően érzékelteti a békétlenek nekibúsult, de elszánt hangját. Ottó szólama végig lángol, izzik féktelen érzelemkitöréseitől. Melinda szólama, az Ottóval énekel kettőse kivételével, a patetikus, lassú verbunkos típusát képviseli. Azonban az örülési jelenet egésze nem annyira a hiteles ábrázolást, mint inkább az énekesnő koloratúr tudásának a megcsillogtatását szolgálja. Bánk első felvonásbeli románca még a korabeli olasz és francia operák köznyelvén szól, csak a második felvonásban uralkodik el szólamában a magyaros hangvétel. Erkel Ferenc 1844-ben, a Kölcsey Himnuszának megzenésítésére kiírt pályázaton aratott győzelme után kezdett el foglalkozni Katona József sokat támadott drámájával, mint lehetséges operatémával. A történelem hosszúra nyújtotta a komponálás idejét: előbb a szabadságharc, majd az azt követő diktatúra cenzúrája miatt egészen 1861. március 9-ig kellett várnia a közönségnek, mire a mű teljes egészében megszólalhatott az akkori Nemzeti Színházban. Az Opera új produkciójának különlegessége, hogy a nívós kiegészítések és átdolgozások hatására vagy ellenére a sikerét mindig őrző Bánk újra a Palló Imre alakjára/hangjára komponált baritonváltozatban készült el, mely verzió elkészítését annak idején Kodály Zoltán is támogatta.
Vidnyánszky Attila, a Magyar Állami Operaház egykori főrendezője, a Nemzeti Színház mai igazgatója tíz év után tért vissza a mű megrendezésére.