Nálam benne van a TOP 10 legrosszabb magyar filmben. Nemcsak az önsajnálkozó mondanivaló, de a kivitelezés, színészi játék is nívótlan. Sajnos.

Semmi gond, ízlések és pofonok. csak jeleztem, hogy én nem így gondolom. :)

Kedves BP!

Ne haragudj, nem akartam senkit megbántani, talán túl sarkítva fogalmaztam kedvenc rendezõiddel és jelen filmekkel kapcsolatban. Nekem nem jöttek be ezek a filmek, ennyi az egész, talán mást vártam.

Üdv

Ami nem mellesleg ZSENIÁLIS!!!

Ja, és persze azt se felejtsük el, hogy ez egy TÉVÉFILM!!!

Nagyon érdekes dolgot mondasz. Mert éppen Jean-Luc Godard és Hajdu Szabolcs, a két õsi, nagy kedvencem, akiknek minden filmje "szórakoztató" is a számomra. Meg persze remekmûvek is.
De az Alphaville-en ne mondd, hogy ne lehetne "szórakozni", belefelejtkezni, gyönyörködni benne... Nem csak a csodálatos Anna Karina miatt persze.

Nagyon jó, biztató kezdet után nagyot ült, szerintem egyszerûen elfogyott az ötlet, amit sok érthetetlen és erõltetett futkározással próbáltak palástolni. Számomra az érdekes rádiós kezdés után kiábrándítóan gyenge alkotássá silányult. Sokkal erõsebb és érdekesebb magyar filmek vannak ennél.
Szerintem akinek ez tetszik, az elég elvetemült, kb. olyan mintha azt hazudnám magamnak, hogy Godard Alphavill-je szórakoztató és nem csupán azért néztem volna meg mert mégis csak Godard mester mûve.

Még egy érdekes adalék a filmhez, a Filmvilág márciusi számából a magyar filmipar elmúlt éveinek körképét nyújtó Muhi Klára-elemzésbõl:

"E furcsa, félproduceri, félállami, döntõen lowbudget filmgyártás árnyékos oldala, hogy az egész szakmában súlyos körbetartozások vannak. Hogy hol akad el a pénz, a banknál, az MMKA-nál (értsd: Magyar Mozgókép Közalapítvány) vagy a kincstárban, mert akadozva utalnak vagy a producer zsebében, arról a legváltozatosabb történetek terjednek. Tény, hogy egy-egy nemzetközi koprodukcióhoz nagyszekrényt megtöltõ szerzõdéstömeget kell elõállítani a produceri irodáknak, s a papírok gyakran fél évekig várnak egymásra; hogy a rendszer alapvetõen utófinanszírozó, miközben a stábok rögtön kérik a bérüket, hogy a bank segít a cash problémák áthidalásában, de 10-15 százalékért teszi mindezt, s a producer újabban a teljes vagyonával (!) felel a hitelért cserébe; hogy az MMKA a filmre fordítható pénzeinek tetemes részét - évi 3-400 millió forintot - fordítja kamattörlesztésre."

Ez a pár sor tökéletesen megrajzolja a hátterét a Szabi filmjében látható, a gyártásvezetõ és a "filmbéli film" fõszereplõje közti ádáz vitának.

Minden elismerésem!

Nagyon otthon vagy a témában!

A filmbéli alagút rémlett valahonnan, de érdekes, nekem az Ecseri Út meg a Gubacsi Út környékérõl ugrott be egy hasonló objektum. Aztán most újranéztem a filmet, és kiderült, hogy nektek volt igazatok.

Sõt, mondok még jobbat: a film szinte összes felismerhetõ helyszíne a Nyugati egy kilométeres körzetében van.

Érdekes, hogyha jobban megnézzük, a Pályaudvar, a sínek látványa többször is átvonul a filmen, s nem nehéz rájönni, fõleg, mert ugye Szabi nagy "metaforagyáros", hogy a Nyugati leginkább valamiféle elvágyódás-metafora, tehát kvázi beleillik a film sokat emlegetett "így csináljon valaki..." alapkoncepciójába és nem mellesleg a címre is remekül válaszol.



Felvetetted azt a gondolatot is, hogy a mozit markánsan jellemzi a kevéssé ismert, ám kitûnõ színészek jelenléte: ez így van.

A fiatalok nagyon jól nyomják, különösen Kovács Lehel, aki egyszerûen nagyszerû volt a mismásoló "progyúszer" alakítójaként (azóta már, mondhatni, õ is befutott), ám részemrõl Kádár Kelemen, azaz Vásári József vitt el mindent - ez az ember, hölgyeim és uraim, az egyik legnagyobb élõ magyar karakterszínész!

Igen! A Bulcsú utcát és a Bajza utcát köti össze.
És ott van a Szinyei Merse u. is, ahol a film legelején összeesik egy fiatal srác.
Krisztik Csaba a neve egyébként. Látható pl. a Zsótér-féle Hamletben, a József Attila színházban. Nagyon-nagyon tehetséges színész.
Az Off Hollywood egyik nagy értéke, sok más mellett, hogy tele van szinte ismeretlen arcokkal, tehetségekkel.

Szerintem az alagút az ott van a nyugatitól nem messze az állatkert felé menet

És ezt ?
http://www.origo.hu/filmklub/blog/interju/exkluziv/20100211-torokillyes-orsolya-a-titoknak-benne-kell-maradni-bibliotheque-pascal.html

Azt is tudod, hogy hol van az alagút, ahol a fõszereplõ fut?

A BP-hoz a Filmvilág legfrissebb számában olvasható egy igen érdekes HSz interjú.
Részlet az interjúból itt:
http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10048

Ez majdnem olyan jó, mint a film!:)

Ez a film az elmúlt 20 egyik legfontosabb magyar filmje! (Nem csökkenti a film értékét, ha megemlítjük, hogy Magyarországon kevés fontos film készült az elmúlt 20 évben.)

Ez a film HSz legjobb filmje. Bár nehezen összevethetõ a másképp zseniális legújabb filmjével (sõt! mesés mozijával), a Bibliothéque Pascal c. filmmel.

Így csináljon Typográfiát az ember Magyarországon!" - kiált fel Misztótfalusi Kis Miklós, a tizenhetedik századi magyar nyomdász, és, ha úgy tetszik, "közíró", keserûen Németh László "Eklézsia megkövetés" c. drámájában, mikoron is a "Maga személyének, életének, és különös tselekedetinek Mentsége. Mellyet Az Irígyek ellen kik a közönséges Jónak eránt meggátolói, irni kénszeríttetett" c. mûve miatt ellenségei bezáratják kolozsvári nyomdáját, õt magát pedig meghurcolják...

Félelmetes, hogy ugyanez a gondolat jön le egy a drámát több mint hatvan évvel késõbb követõ jelen filmalkotás alapján, amelyben amúgy egyszer sincs még csak szövegbeli utalás sem arra, hogy a sztori Mo-n játszódik, mégis olyan nyilvánvaló, hogy nyilvánvalóbb már nem is lehetne...



Bunkó, tudatlan riporter, a maszturbáció szellemi síkján felülemelkedni nem tudó férj, elképesztõen rugalmatlan filmpolitika, béna szakemberek, akik le se szarják az egész projectet, öregecskedõ vidéki színészkollega, akinek a legnagyobb gondja (nyilván mert nem olvasta az ominózus munkát) Arany János után százötven évvel is a "Bajusz", és végül, de nem utolsósorban: mismásoló, sumák fiatal producer...

Ilyen figurák kavarognak ebben a filmben a Török-Illyés Orsolya által játszott fõkarakter körül. Õ Adél, a filmrendezõ, aki ráadásul nõ: nem csoda, ha nehezen tud azonosulni ezzel a szituációval...

A végeredmény: ámokfutás a semmibe, amely tökéletesen helyettesíti a Németh Lászlói csattanó megfelelõ parafrázisát:

"Így csináljon az ember filmet Magyarországon!"



Azért eltelt egy kis idõ, amíg ez a szabisrác magára talált.

A kezdeti rövidfilmes szárnypróbálgatásoktól eltekintve, az elsõ két játékfilmje nem igazán tudott bármiféle, a nézõre elementáris erõvel ható jelleggel érvényesülni.

És, akkor még igen enyhén fogalmaztam...

A Macerás ügyek érdekes kísérlet, néhol nagyon erõs képekkel és jelenetekkel, összességében azonban szétesõ struktúrával és megobácshatlan epizódokkal - ld. amikor Hajdú tövig bekapja Jancsó f*szát és így, azaz mélytorok technikával juttatja el õt a csúcsra...

Összességében a film igen gyenge kísérlet.

Hajdú, akinek hálistennek azóta már sikerült megtalálni a rá jellemzõ, sajátos hangot, egy értelmetlen vergõdést mutat be mûvészet címén, és az ilyesmi megengedhetetlen - a baj csak az, hogy mostanában még egynehány fiatal honi alkotó ûzi ezt Magyarországon. Számomra leginkább Fliegauf tevékenysége jelképezi ezt a nívótlan mûvészkedést. Az említett alkotásokat általában leginkább posztmoderneknek tekinthetnõk, ha egyáltalán alkotások lennének.

Sajnos nem azok.

Többnyire nagyon gyenge produkciók, érvénytelen, hiteltelen színészi megnyilvánulások tömkelegével, elhibázott, bár néhol egészen kitûnõen induló koncepcióval (ld. pl. Fekete kefe).

Azért hangsúlyoznám ezt, mert:
1. Nemcsak a Gyöngyössy-Kabai páros miatt tart ott a magyar film, ahol tart
2. Hajdú hálistennek megtalálta a saját hangját és mûvészi terét, és átlépett az árnyékán említett direktorainkkal szemben.

Ez a Macerás ügyekre még nem jellemzõ, ahol (még feltétlenül fel kell idéznem az ominózus alkotásból) a film végén szegény Török-Illyés mûvésznõ (azóta õ is megtalálta a saját stílusát) két percen keresztül filmrendezõk nevét sorolja, miközben a maximumra gyorsul a kocsival, amiben ül.

Hogy a filmes idézés, mint mûvészi eszköz, vagy a médium elõtti fõhajtás akart ez lenni, azt most ne fírtassuk - a lényeg az, hogy ez a jelenet nagyon-nagyon durva formában kivégezte nálam ezt a filmet.

Ilyet nem lehet, gyerekek...



Szabi következõ filmje, a Tamara, már közelebb vitt ahhoz a magyar filmtörténeti jelenséghez, amit Hajdú Szabolcsnak hívunk. Mégis, az egész filmen azt éreztem, hogy Orsi már inkább készen van a feladatára, mint a mi jó öreg dirink.

Az õ alakítása tûrhetõen mûködött, a rendezõ munkája azonban hagyott némi kívánnivalót maga után - sajnos azonban ez épp elég volt arra, hogy az egész film elcseszõdjön, és ismét a sznob vergõdés atmoszférája uralkodjék el az alkotáson.

Sajnálatos, mert az ötlet és a megvalósítás néhol egészen bíztató ígéretekkel kecsegtetett.



Nem hiszem, hogy véletlen lenne az, hogy alkotónknak egy nemcsak személyes hangú, de ábrázolását tekintve tökéletes klasszikus narratívával rendelkezõ filmje lett az elsõ, nemcsak számba vehetõ, de igen jó filmje is.

A Fehér tenyér félelmetesen pontos korrajz (mindkét korról, amelyet bemutat) és az alkotó személyes érintettségének okán remek sportfilm is lett.

Emellett: gyönyörûen, igényesen fényképezett alkotásról van szó, ahol tökéletesen mûködik - a színészek és különösen is a gyermekszínészek, valamint a rendezõ bátyjának alakítása - ebben a tekintetben példaértékû az 1970-es évek óta ezen a téren sok alkotó esetében komoly kihívásokat jelentõ "probléma" megoldásában.

Egyenesen briliáns film a Fehér tenyér abban a tekintetben is, hogy a szövegkönyve nagyon jó, hogy nagyon kevés rész van benne, amelyet ki kéne vágni, és, hogy a szerzõi eszközöket valóban úgy használja, ahogy az egy komoly rendezõtõl elvárható.

A végeredmény összességében véve abban is különbözik az eddigiektõl, hogy a cselekmény és a mûvészi koncepció néhol már-már eszményi egységben olvad össze, és, hogy Szabi most kevesebbet markolt, de azt mind meg is fogta.

Itt arra gondolok, hogy nem élt elidegenítõ eszközökkel - ezek ugyanis alapjáraton eltávolítanak a film lényegétõl, és Jeles Andrásnak, Peter Greeneway-nek vagy Jean-Luc Godard-nak kell lenni ahhoz, hogy ezek az eszközök:
1. Alátámasszák a narratívát
2. Ne vigyenek el a film lényegétõl a médium öncélú szerepeltetése, a néhol már-már rendkívül bosszantó, a produkció egésze felett az uralmat átvevõ kísérletezõ jelleg felé
3. Ne tegyék tönkre ezáltal a film befogadójának viszonyát az alkotáshoz.



Az abszolút sznob elemzõ persze azt mondaná (elítélõleg) a Fehér tenyérre, hogy Hajdú engedményeket tett a klasszikus narratívának, hogy nagyobb közöngségre tegyen szert.

Ez természetesen nem igaz, nem lehet igaz.

Én inkább azt mondanám, hogy ez egy próbálkozás volt Hajdú részérõl a narratív film irányába. Elkészített egy tökéletes mestermunkát, egy abszolút vállalható, elsõrangú zsánerfilmet, mert neki ezt is meg kellett tennie, ahhoz, hogy végre megtalálja a saját hangját.
Olyan ez, mint a modern festészet esetében az a kérdés, hogy az illetõ, bármennyire is formabontó alkotó, tud-e klasszikus módon jó képet festeni.

Le tudja-e festeni a valóságot, vagy a valósághoz valami hasonlót.

Egyszóval: elég képzett alkotó-e amellett, hogy õ most modern mûvészetet csinál.

Azt is mondhatnám: ahhoz, hogy valaki igazán jó modern festõ legyen, elõbb igazán jó klasszikus festõnek kellene lennie, mert ahhoz, hogy szétszedjünk valamit, elõbb tudni kell összerakni azt.

Többek között ezért hiteles számomra Picasso, Pollock vagy Csontváry mûvészete, és ezért rohadtul idegesítõ Warhol vagy Erdélyi Miklós szerencsétlenkedése, röhejes sz*rakodásai.

Ha megfigyeljük a filmtörténetben a modernizmus nagy klasszikusait (paradoxon!), láthatjuk, hogy pl. Fellini sem az Országútonnal kezdte (elõbb megcsinálta, teszem azt, a Bikaborjakat), Wajda sem a Mennyegzõvel vált népszerûvé (hanem a Hamu és gyémánttal), Kubrick is két igazi bestseller-adaptációval lépett elõször a nyilvánosság elé az múlt század hatodik dekádjának közepén, Bergmanról már nem is beszélve, akit kb. az 1950-es évek közepéig, mint az elsõrangú zsánerfilmek alkotóját ismerhette a nagyérdemû.

Azt hiszem, ezek után Hajdú Szabolcs elsõ két filmje is csak akkor sikerült volna jól, ha kivételesen zseniális alkotóval álltunk volna szemben. Olyannal, aki pályája kezdeti szakaszában mindjárt úgy tudott rendezni, mint fentebb említett alkotóink érettebb rendezõi periódusaikban.

Ám ez természetszerûleg nem így volt.

Dirink azonban mostanra, s ezt örömmel konstatálhatom: megtalálta a hangját.

A saját egyedi hangját.

Az Off Hollywood legalábbis errõl tanúskodik...



Azért beszéltem ugyanis ennyit a Szabi korábbi filmjeirõl, azért kíséreltem meg felrajzolni pályájának ívét, hogy aztán annál kevesebbet kelljen beszélnem eddigi legtökéletesebb filmjérõl: a jelen alkotásról.

Az Off Hollywood ugyanis nem igényel sok magyarázatot.

Minden klisét elkerült, mégis narratív film lett - rengeteg mûvészi eszközt (és elidegenítõt is: ld. a futás-motívumot - amin pl. a Kutya éji dala is bebukott nálam) használt, mégis meg tudta õrizni a forma és tartalom oly sokat dícsért egységét.

Témájánál fogva bennfenteskedõ is lehetett volna: nagyon durván megbukhatott volna az eredeti koncepció, ha a Hajdú túlságosan belemegy a rendezõ mai, hazai problémáinak ecsetelésébe, mint valami középerõsségû hetvenes évekbeli szociografikus magyar film.

Szabi viszont úgy mutatta meg, milyen sz*r rendezõnek lenni Magyarországon, hogy filmjében egyszer sem hangzott el az a szó, hogy "magyar".

Olyan pamflettet hozott létre, amelyben valójában nem vádol senkit - nagyon is tárgyilagosan mutatja meg az adott viszonyokat és azokat, akik felelõsnek tekinthetõk érte.

Az ilyen teljesítményt én mindig megsüvegelem, de ha magyar filmrõl van szó, akkor az különösen megsüvegelendõ.

A túlságosan direkt gondolatok és fogalmak elvonatkoztatása ugyanis nem akármilyen teljesítmény, de ha ilyen színvonalon történik, mint Hajdú filmjében, az valóban fontos epizód lehet egy ország filmtörténetében.



Narrációját tekintve a film laza epizódok összességébõl áll.

A riport, a bemutatóra való készülõdés, a bajszos debreceni úr "színészeti bemutatója", a férj és feleség vitája, a futás és a legzseniálisabb: a producer és a fõszereplõ vitája a gásziról...

Az ehhez a szálhoz köthetõ két jelenet annyira egyértelmû, annyira világos és annyira kérlelhetetlenül igaz, hogy ezt magyarázni már szinte bûnszámba menne.

Csak annyit mondok: ha van igazi, sírvaröhögõs rész a filmben, akkor ez biztosan az...



Micsoda hát tulajdonképpen Hajdú filmje?

Leginkább ars poetica.

Egyáltalán nem tekinthetõ véletlennek, hogy Török-Illyés Orsolya kapta a fõszerepet, hiszen, mint a rendezõ élettársa s egyben a munkájában is "sorsosa", jogosult a férje szakmáját jellemzõ igazságok prezentálására.

Nem kimondására, prezentálására...

Adél karaktere az elsõ pillanatoktól szimpátiát vált ki belõlünk, függetlenül attól, hogy milyenek lehetnek vajon a filmjei.

Nem tudunk meg semmit pl. arról, hogy a legújabb alkotása milyen színvonalú, de azt bizony megtudjuk, hogy mi történik körülötte.

És kiderül, hogy õ bizony áldozat.

Nem is akármilyen mértékben.

Sõt, lúzer, ahogy manapság mondani szokás.

Igen, pragmatikus korunkban ez a legsúlyosabb sértés, amelyel embertársunkat illethetjük: manapság aztán nem divat lúzernek lenni.

Szégyelljük minden a mai terminológia szerint minket vesztessé "avanzsáló" tulajdonságunkat vagy tettünket, mert a vesztes el van veszve a mai világban.

De futni még tud...

Azt még tud...



Összességében azt mondhatom, hogy ríszpekt az alkotóknak, de fõleg Szabinak. Átlépte az árnyékát, kilépett a homályból a fényre, megcsinálta: megtalálta a saját hangját ebben az elképesztõen sznob és tudatlan közegben.

Megtalálta és most már csak annyi a feladata, hogy ne veszítse el.

9.05/10

Nem vagy te kibékülve Hajdu Szabolccsal, úgy látom! :D