Tamási Áron: Vitéz lélek - Példázat három felvonásban - A Nemzeti Színház előadása

Bakancslistához adom
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott magyar művészeti műsor, 140 perc

Értékelés:

2 szavazatból
Szerinted?

Rendező: Vidnyánszky Attila Tamási Áron darabja, a Vitéz lélek 1940 októberében, közvetlenül az észak-erdélyi bevonulást követően született. Bemutatója 1941. január 25-én volt Pünkösdi Andor rendezésében, a Németh Antal vezette Nemzeti Színházban. A dráma az 1928-ban keletkezett Himnusz egy szamárral című elbeszélés alapján íródott: "…egyik legtökéletesebb remeke a novellairodalomnak" _ mondja róla Németh László. Görömbei András pedig így jellemzi e művet: "Mennyi minden együtt van itt néhány lapon: háborús nyomorúság, állhatatlan hűtlenség, fájdalom, reménykedés, különcség, büszkeség, hatalmaskodás, és valamiféle természetes, mégis legendába illő szabadságvágy… Tiszta realitás és tiszta mese, miközben megjelenik benne a mítoszképző archaikus tudat is." A "komoly játék" műfaji megjelölésű színdarab alapvetően különbözik a novellától. Nemcsak azért, mert a főhőst átkeresztelte a szerző, hanem mert a színműben, mely már a második világháború idején született, az eredeti szamaras történet jelképisége már egészen más üzenetet hordoz. Míg a novellában az első világháborút megjárt frontharcos, Demeter Gábor alapélménye az, hogy lehetetlen visszatérnie oda, ahonnan elindult, Balla Péter története a visszatérés és az újrakezdés drámája. Annak az elbeszélése ez, hogy _ Pilinszky szavaival élve _ miként fogadja vissza "az ősi rend" a háború után hazatérőt. A maga korában Tamási ezzel a "programmal", mely kardcsörtetés helyett arra buzdít, hogy "műveljük meg kertjeinket", korántsem aratott osztatlan sikert. Alapállása akkor naivnak tűnt a kortársak szemében, de a történelem nagyon hamar bebizonyította, hogy a 20. század igazi katasztrófája a "kis világok" pusztulása, a hagyományos közösségek felszámolása lett _ elég, ha csak a Ceausescu-féle falurombolásra gondolunk. Tamási ebben a művében már nem a székely nyelvjárás szembetűnő stíluselemeivel él. Nem egy édes-bús népszínművet ír, hanem a magyar néplélek igazi drámáját viszi színre. Azt a párbeszédekben megragadható dinamizmust mutatja föl, s hozza drámaíróként játékba, mely az egy nyelvet beszélő közösségeket végső soron összetartja _ ahogyan a múltban, úgy reményeink szerint a jövőben is.

Stáblista:

Hozzászólások

Szerinted?