Derkovits Gyula

Festő és grafikus. Sokgyermekes családban nőtt fel, édesapja asztalosmester volt, művészi hajlamai ellenére Derkovits Gyulának is ezt a szakmát kellett folytatnia. A kényszer elől menekült Derkovits, amikor önként jelentkezett az I. világháború idején katonának. A fronton súlyosan megsérült, megbénult a bal keze és egész életére kiható tüdőbajt kapott. 1916-ban Budapestre költözött hadirokkantként, némi segélyből és asztalosmunkából tartotta fenn magát. Baloldali elkötelezettségű ember volt, már 1918-ban belépett a kommunista pártba, folyamatosan kapcsolatot tartott fenn a bécsi emigránsokkal. Az 1930-as években már nem tartozott szervezetileg a kommunistákhoz, de világnézete nem változott meg. Különféle esti iskolákban tanult rajzolni és festeni, de komolyabb szakismereteket majd 1918-ban a Szabad iskolában szerzett Kernstok Károlynál. A Tanácsköztársaság idején az állam anyagi segítsége jóvoltából gondtalanul alkothatott a nyergesújfalui művésztelepen, de a forradalom hamarosan megbukott, s Derkovits ismét erejét meghaladó fizikai munkára kényszerült. A rajzoláshoz és a festéshez az alapokat azonban már megszerezte, 1920-ban két képet (Papagájos ember, Dögevők, mindkettő elveszett) kiállított a Nemzeti Szalonban. 1923-ban Bécsben telepedett le, ott mecénásra akadt, rézkarcokat is készített. Bécsben tartózkodott 1926-ig. 1925-ben bemutatták képeit a bécsi Weihburg Galériában, ahol sikere volt. 1928-ban a kommunista párt megbízásából elkészítette a korabeli magyar grafikai művészet egyik jelentős alkotását, a 12 fametszetből álló Dózsa György-sorozatot. A Dózsa-témából 1933-ban 6 lapos rézkarcsorozatot is készített. A Dózsa-fametszetekben rikít a politikai mondanivaló (ugyanakkor tökéletesen megtervezett és hiteles történelmi illusztrációja az 1514-es parasztháborúnak), többi műveire azonban ez nem jellemző, egyre inkább kiteljesedik egyéni stílusa, kivált 1930-tól fogva, amikor főként temperával fest, s színei kivilágosodnak, finom harmóniába illeszkednek. Művészetének ennek a delelő korszakában képei méretre is monumentálissá nőttek és elragadó színhatásúak lettek. Témáit a hétköznapi életből vette, a szegény embert és környezetét festette meg, de a természet is megjelenik képein, s főleg karakterisztikus alakjai mély benyomást keltenek. A grafikai és festészeti technikának, de még a kisplasztikák készítésének is nagy mestere volt, fametszet, rézmetszet egyaránt került ki a keze alól, másrészt a festészetben arany és ezüst porfestéket is használt, hogy színeit melegebbé varázsolja. Ismeretesek kevés számú agyag- (később műkőbe öntött) és faplasztikái (Felesége arcmása, 1923-25; Sebesült lovas, 1924; Termékenység,1928). Nem csoda, hogy korai halála után azonnal elérte a siker. Legtöbb művét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, de vannak művei magántulajdonban is. (forrás: Wikipedia)