Gémes Péter

Gémes Péter művei az 1970-es évektől kezdve egyszerre illeszkedtek a kortárs lengyel és a magyar képzőművészeti közegbe, valamint kapcsolódtak az egyetemes művészettörténet hagyományaihoz a felhasznált motívumok révén. Gémes tanulmányait 1972 és 1976 között a varsói Képzőművészeti Akadémia grafika szakán folytatta, ezt követően néhány év múlva visszatért Magyarországra. Az 1980-as évektől fordult a fotográfia felé, ettől fogva egy egyedi megvilágítási technika alkalmazásával saját testéről és modellekről negatív hatású, fekete-fehér felvételeket készített. Műveinek kiindulópontját ebben az évtizedben elsődlegesen az antik művészet és a görög mitológia, valamint a későbbiekben a filozófia és a keresztény szimbólumok jelentették. Ezekből kiindulva, de egyéni képalkotási technikájával az elvonatkoztatást lehetővé tevő viszonyt kialakítva olyan általános érvényű kérdések foglalkoztatták, mint a fizikai és szellemi, valamint a köztes lét, a túlvilág mibenléte, vagy a sötétség és a fény. Az 1990-es években a saját testéről, egyes testrészeiről készített felvételek felhasználásával, egyre kevésbé felismerhető, elvont elemekből építette fel nagyléptékű rendszereit. Sorozatai, szekvenciái olykor spirituális ihletésűek voltak (Apokrif, 1993; Fekete négyzet, 1993), máskor olyan elvont témák jelentek meg bennük, mint például az idő (Napló – Egy hét, 1994; Napló – Piramis, 1995). Ezen munkái, valamint a szintén ekkoriban készült, és az alig két évtizedet felölelő munkásságát lezáró, lábszármotívumokból összeállított Oszlopok (1995) sorozat művészetének összegzésének tekinthetőek. 2000-ben a budapesti Műcsarnokban rendezték meg egyéni retrospektív tárlatát, munkái megtalálhatóak többek között a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (Budapest), a Muzeum Sztuki Współczesnej (Radom), valamint a Staatsgalerie (Stuttgart) gyűjteményében.