Személy

Jean-Paul Sartre

író, forgatókönyvíró, szerző
  • 1967
    A fal író író (francia filmdráma, 90 perc, 1967)
  • 1962
    Freud: a titkos szenvedély 6.0 forgatókönyvíró forgatókönyvíró (amerikai filmdráma, 120 perc, 1962)
  • 1962
    Altona foglyai 6.7 író író (olasz-francia filmdráma, 90 perc, 1962)
  • 1957
    Salemi boszorkányok 10 forgatókönyvíró forgatókönyvíró (francia-NSZK filmdráma, 120 perc, 1957)
  • 1956
    Kean, a zseni 7.8 író író (olasz történelmi dráma, 86 perc, 1956)
  • 1954
    Zárt tárgyalás 7.5 író író (francia filmdráma, 95 perc, 1954)
  • 1953
    Vágyakozás 8.0 író író (francia-mexikói romantikus dráma, 98 perc, 1953)

Hozzászólások

pingvincorpse 2008 nov. 10. - 14:29:32
* Exisztencializmus. Bp.: Studio, 1947. (Reprint Bp.: Hatágú Síp Alapítvány, 1991.)
* Férfikor. Bp. Káldor: 1948.
* Vádirat az antiszemitizmus ellen.
* Az undor. Bp.: Magvetõ, 1968.
* A fal.
* Egy vezér gyermekkora.
* A szavak.
* Mi az irodalom?. Bp.: Gondolat, 1969.
* Drámák I-II. Bp.: Európa, 1968.(A legyek, Temetetlen holtak, A tisztességtudó utcalány, Az ördög és a jóisten, Fõbelövendõk klubja, Altona foglyai)
* Módszer, történelem, egyén. Válogatás Jean-paul Sartre írásaiból. Bp.: Gondolat, 1965.
* Freud. Bp.: Magvetõ, 1988.
* Kean, a színész. (Dumas drámájának átdolgozása) Bp.: Európa, 1989.
* Az Ego transzcendenciája. Debrecen: Latin Betûk, 1996.
* A lét és a semmi. Bp.: L'Harmattan, 2006.
* Az undor. Regények és elbeszélések. Bp.: Európa, 2001.
pingvincorpse 2008 nov. 10. - 14:29:08
Imádom minden mûvét, ha olvasom, ha filmen nézem, vagyha színpadra húzzák. Zseniális gondolkodó, és író.
Kiállt az elveiért, és a Nobelt mikor megkapta, megtagadta.

Jean-Paul Sartre, teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre, (Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.). Francia színdarab- és regényíró, irodalomkritikus, politikai aktivista, valamint az ateista egzisztencializmus képviselõjeként a 20. századi francia filozófia vezéralakja.

Gondolkodásának középpontjában az emberi szabadság állt. Hitvallása szerint az ember azzá lesz, amivé teszi magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelõsséggel ruház fel bennünket. Etikai téren ez a fajta felelõsség vált írásainak fõ motívumává.

Jean-Paul Sartre tizenöt hónapos volt, amikor tengerésztiszt apja, Jean-Baptiste Sartre meghalt. Jean-Pault anyja, Anne-Marie Schweitzer (Albert Schweitzer nagynénje) apjával, Charles Schweitzerrel együt nevelte. Charles Schweitzer, a német nyelv professzora, unokáját már kiskorától kezdve matematikára tanította, és rendre megismertette vele az irodalom klasszikusait. Jean-Paul kezdetben szülõvárosában, Párizsban élt, de amikor 1917-ben anyja újra férjhez ment, a család La Rochelle-be költözött.

Az 1920-as évektõl kezdve Sartre-t egyre jobban vonzotta a filozófia. Nagy erdeklõdéssel olvasta Henri Bergson Essay on the Immediate Data of Consciousness címû mûvét, melyet több más filozófiai munka tanulmányozása követett. Erõsen hatottak rá a nyugati filozófusok, többek között Immanuel Kant, Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Edmund Husserl és Martin Heidegger. Párizsban a elsõrendû École Normale Supérieure-ben tanult, ahol 1929-ben doktorátust szerzett filozófiából; a magasfokú végzettséget nyújtó intézmény sok francia gondolkodónak volt alma mater-e. Ugyanebben az évben találkozott Simone de Beauvoir-ral, aki ebben az idõben a Sorbonne-on tanult. Beauvoir Sartre mellett fejlesztette ki írói készségét, és feminista filozófiáját. Bár a monogámiát mint életformát visszautasították, életük végéig kitartottak egymás mellett. Együtt kérdõjelezték meg nevelésük kulturális és társadalmi elvárásait, melyeket mindketten a burzsoázia begyepesedett gondolkozámódjának tulajdonítottak. A konfliktus az elnyomó, szellemromboló (mauvais foi, szószerint "rossz hit", vagy "hiedelem") és az "igaz," szabad létezés között Sartre korai munkáiban domináló témává vált, így szerves része fõ filozófiai mûvének a L'Être et le Néant-nak is (A lét és a semmi, 1943). 1931-tõl 1945-ig tanárként dolgozott. Ezekben az években bejárta Egyiptomot, Görögországot és Olaszországot. 1933-1934 között Berlinben tanulmányozta tovább a német filozófus Edmund Husserl és Martin Heidegger írásait.Az 1930-as években már egy csoport gondolkodó gyûlt össze körülötte egy párizsi kávézóban. 1939-ben besorolták a francia hadseregbe, ahol mint meteorológus szolgált. 1940-ben a németek Padoux-ban elfogták, majd bebörtönözték Németországban, de 1941-ben - kilenc hónapi fogság után - kiszabadult (kevésbé megbízható források szerint megszökött). Visszatérve Párizsba tanítói állást talált magának egy líceumban, és csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz (Socialisme et Liberté) ahová Simone de Beauvoir and több más író is követte. Megalapított egy irodalmi és politikai folyóiratot Les Temps modernes (Új idõk) címmel, és ezzel együtt életét teljes egészében az irodalomra és a politikai aktivitásra összpontosította. Soha nem volt a kommunista párt tagja, jóllehet együttmûködött a Francia Kommunista Párttal. Amikor Albert Camus író- és filozófustársa, akivel szoros kapcsolatban állt, 1940-ben élesen kritizálta a sztálinizmust, Sartre még azon morfondírozott, hogy kövesse-e barátja példáját. Camus írása, a Lázadó ember (1951) végül kettejük barátságának végét jelentette.

Amikor a Socialisme et Liberté mozgalom szétesett, Sartre az aktív ellenállás helyett az írás mellett döntött. Számos legális és illegális folyóiratba küldött értekezéseket; ekkoriban írta „A lét és a semmi” címû filozófiai munkáját, azonkívül A legyek és a Zárt tárgyalás címû színdarabjait is. Ezeket a német megszállók nem cenzúrázták. Háborús tapasztalatait a A szabadság útjai címû regénytrilógiában dolgozta fel (1945–1949).

Elsõ regénye, Az undor (1938), amelyet az egzisztencializmus alapkövének tekintenek, az emberi élet céltalanságával foglalkozik. A fõhõs, Antoine Roquentin, felfedezi a körülötte levõ túlságos bõséget, melyben saját magánya undorral tölti el. Nemcsak a tengerparton lévõ kövek szilárdsága nyûgözi le, de el is szörnyed, míg a burzsoá emberek kisszerû életét szemléli. A racionális és szilárd világ Antoine számára csak látszat.

A fal (1938) címû kötete hat novellát gyûjt egybe. Az Egy vezér gyermekkora címû rövid remekmûben a szánalmas fõhõs, Lucien, úgy gondolja, hogy nem is létezik. Egy homoszexuális kapcsolaton keresztül keresi biztonságérzetét. Barátai buzdításától fellelkesülve, Lucien végül egy szélsõséges csoportba kerül, ahol a cél a francia vér megtisztítása és a zsidók verése.

A lét és a semmi címû mûvében megteremtette saját filozófiai rendszerének alapjait, amelyben a lényeg a létezés. Megkülönböztette azokat a dolgokat amelyek önmaguktól léteznek (en-soi) és az embereket, akik önmagukért léteznek (pour-soi). A tudás behatároltságának és a halandóságnak tudatában, az emberek egzisztenciális félelemben élnek. „Az ember nem annak az összessége, amit birtokol, hanem az, amije még nincs, amibõl lehetne neki.” (Idézet a Situations-ból, 1947). Ideológiáját A dialektikus ész kritikája címû mûvében fejlesztette tovább. Sartre szerint az ember félelmesen szabad. Felelõsek vagyunk választásainkért és érzelmi életünkért. Isten nélküli világegyetemben az életnek nincs értelme.

Elsõ színpadi mûvében, A legyek-ben (Les Mouches, 1943), az elkötelezettség és felelõsségtudat témáit vizsgálta. A történetben, amely az ókori Görögországban játszódik, Oresztész megöli Agamemnón gyilkosát, ezzel megmenekítve a várost a bûnösség terhe alól. Sartre szerint csak annak hasznos a szabadság, aki felvállalja a felelõsséget egy adott helyzetben, úgy, mint Oresztész. Második darabjában (Zárt tárgyalás, 1944) egy férfit és két nõt zár örökre össze egy szobában, feltehetõen a pokolban. A darabban ez egyik szereplõ ezt mondja: „A pokol, az a saját embertársaink.”

A Qu'est-ce que la littérature? (Mi az irodalom?, 1947) legismertebb irodalmi kritikája. Összepárosította a költészetet a festészettel, a szobrászattal és a zenével – ezek nem jelek hanem dolgok. A mûvészi alkotás egyik fõ motívuma az érzésre irányuló szükség, amely fontos a világgal való kapcsolat létrehozásához. Az író mindig egy udvaribolond szerepét tölti be, azonban elsõdleges szerepe, hogy ne legyen közönyös az õt körülvevõ világgal szemben: egy regényíró nem mentesülhet a politikai és társadalmi kinyilatkoztatástól. Az olvasó kelti életre az irodalmi mûvet – nem igaz az, hogy valaki magának ír. 1946-tól 1955-ig számos életrajzi tanulmányt írt, amelyek közül a legfontosabb a Saint Genet, comédien et martyr (1952).

1953-ban, Sztálin halála után elismerte a szovjet rendszer kritikájának jogosságát, jóllehet védte a szovjet államot. A következõ évben el is látogatott a Szovjetunióba, ahol rendkívül szívélyesen fogadták. Tolmácsával, Lena Zoninával, szerelmi viszonyba bonyolódott. 1956-ban felszólalt a magyarok szabadsága ügyében, elítélve a szovjet megszállást, de nem a szovjet embereket. 1968-ban bírálta a Csehszlovákiát megtámadó Varsói szerzõdés országait, illetve magát a szerzõdést is. Politikai állásfoglalása többször veszélybe sodorta. A Szovjetunióban személyesen kritizálta Nyikita Hruscsov-ot; a francia titkosrendõrség, algériai terrortámadástól tartva, felrobbantott egy bombát Bonaparte utcai lakásában.

Élete vége felé szorosan bekapcsolódott a vietnami háború elleni mozgalomba. Az Új Baloldal nevû pártban nagyon népszerû volt, és az Algériát sújtó francia gyarmatosító politika elleni erõfeszítései hamar ismertté tették a harmadik világban. 1970-ben letartóztatták, mert az utcán árusított betiltott maoista írásokat. Jól ismerte Mao Ce-tung mûveit. 1955-ben Beauvoirral egyetemben ellátogatott Kínába, de az 1960-as évek elején a kubai gazdasági és társadalmi forradalom azonban jobban lekötötte az érdeklõdését. Találkozott Fidel Castróval, és Che Guevarával is.

Gustave Flaubert életrajza, a L'Idiot de la famille volt utolsó nagy mûve, amit már nem tudott befejezni. 1973-tól kezdve látása egyre romlott, és halála elõtt már szinte teljesen vak volt. Párizsban halt meg 1980. április 15-én, tüdõ-ödémában. A párizsi Cimetière de Montparnasse temetõjében fekszik. Temetésén vagy 20 000 ember vett részt.