Kazinczy János Antal

1932-36 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult Rudnay Gyula tanítványaként. 1935-ben egyik hazautazása alkalmával útlevelét a román hatóság elkobozza. Rövidesen behívják katonai és munkaszolgálatra. Később Vízaknán és Bukarestben vésnökként dolgozik. A második világháború alatt illegalitásban élt Bukarestben. Részt vett a romániai antifasiszta ellenállási mozgalomban. 1944-45 között a Temesvári Szabad Szó (ma: Új Szó) napilap felelős szerkesztője. Ebben az időszakban elsősorban figuratív képeket fest - Zsögödi Nagy Imréhez hasonlóan -: az erdélyi embereket és az erdélyi tájat, valamint a háború fájdalmát és az ellenállás veszélyeit ábrázolja. Bukarestben, egy bombatámadás során művei nagy része megsemmisül. A Népi Szövetségben kifejtett politikai tevékenységére mind élesebben reagáló romániai hatalom arra készteti, hogy 1947-ben Magyarországra távozzon. 1948-ban, művei jelentős részét Romániában hátrahagyva - szándéka szerint - végleg Budapestre költözik. 1949-50 között a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanít. Az ötvenes évek egyre szigorodó rendszere a szovjet kritikai irányzat szellemében művészetét dekadensnek és formalistának ("école de Paris"), személyét pedig nemkívánatosnak minősítette. Tanári állásából elbocsátották. 1950-53 között a "Szabad Művészet" felelős szerkesztője, azonban ezt az állását is elveszti. 1953-tól táj-, portré- és csendéletfestészetből él, az akkori kultúrpolitikai irányvonal által éppen hogy elfogadott stílusban. Az 1956-os forradalomban Margit körúti műtermét bombatalálat éri, a Széna téri harcok idején munkássága eredményeitől immár harmadszor fosztja meg a sors. A forradalom alatt, majd közvetlenül utána családjával barátoknál, ismerősöknél húzza meg magát, majd külön engedéllyel fél éven át a zsennyei művésztelepen élnek. 1957 elején még részt vesz egy kiállításon, de reménytelen művészeti és fizikai helyzetükre idehaza nem lát megoldást: A politikai visszarendeződéstől való félelmében az emigráció mellett dönt. Fiával együtt elhagyja az országot. Ausztrián keresztül Németországba megy. Nürnbergben kitanulja a zománcfestészetet, ami festészetét mindinkább elvonttá teszi. 1967-ben Franciaországban, egy kis provanszál faluban, Rocbaronban telepedik le. Az itt töltött 37 esztendő alatt teljesedik ki sajátos hangulatú festészete és szobrászata. Élete utolsó időszakáig aktívan dolgozott. A néhány évig tartó befelé fordulást követően mondanivalója, a világról alkotott vizuális élménye kellő ihletést kapott, valósággal ontotta a műveket. 2003-ban trombózis érte, amelyből szerencsésen felépült. Állapota azonban állandó orvosi felügyeletet igényelt, ezért egy lakásához közeli otthonba költözött, ahol tovább alkotott. Napi 6-8 órán keresztül dolgozott. Festett, rajzolt. Többnyire japán papírra, tojástempera technikával, amelyhez a festéket a több száz éves hagyomány alapján aznap, frissen készítette. A színek varázslatos, bátor alkalmazása és formagazdagsága fizikai korát meghazudtoló fiatalos frissességről és látásmódról tett tanúbizonyságot.