Kovács Margit

Kerámiaművész. Mesterei: Jaschik Álmos, grafika; Herta Bücher, kerámia; Karl Killer, szobrászat; Adalbert Niemeyer, kerámia; 1924-1926: Jaschik Álmos magániskolája; Iparművészeti Iskola 1926-1928: Herta Bücher kerámiaműhelye, Bécs: 1928-1929: Staatsschule für Angewandte Kunst, München; 1932: tanulmányút Koppenhágában; 1933: tanulmányút Sevres-ben. 1933: IV. Triennálé ezüstérme, Milánó; 1936: V. Triennálé aranyérme, Milánó; 1937: A Magyar Iparművészet Országos Egyesületének ezüstérme; 1938: I. Országos Iparművészeti kiállítás aranyérme; Nemzetközi Iparművészeti kiállítás aranyérme, Berlin; 1939: VI. Triennálé ezüstérme, Milánó; 1940: VII. Nemzetközi kiállítás ezüstérme; 1948: Kossuth-díj; 1953: érdemes művész; 1958: Világkiállítás nagydíja, Brüsszel; 1959: kiváló művész; 1962: Munka Érdemrend; Nemzetközi Kerámiakiállítás ezüstérme, Prága; 1971: Győr Díszpolgára; 1972: Munka Érdemrend arany fokozata; 1974: Szentendre Díszpolgára; 1996: Magyar Örökség-díj. Kerámikusi alkotói világában kezdettől nyitottak egymás felé a képző- és iparművészeti tradicionális műfajhatárok, messze megelőzve a kortárs iparművészet hasonló törekvéseit. A műfaji egymásra hatást kiaknázva alkotta meg plasztikai igényű tárgyi világát, valamint iparművészeti gyökerű korongolt plasztikáit és reliefjeit. Hazai és külföldi tanulmányok után művészi pályáját az 1930-as évek elején, mintázott terrakotta kisplasztikák és reliefek, valamint korongolt dísztárgyak és funkcionális tárgyak alkotásával kezdte. Fehér vagy színes fedőmázat alkalmazott, de a máz nélküli terrakotta szépségét is gyakran érvényesítette. Saját hangját keresve szecessziós és expresszionista hatásokat asszimilált nyúlánk arányú zsánerfiguráinál, reliefjeinek többségénél. Plasztikái egy részénél viszont a román kori szobrászat zömök arányú formaeszményéhez kapcsolódó, expresszíven mintázott alakokat formált (Zsömlelány, 1933). A 30-as évek második felében a stilizáltabb dekorativitás irányába fordult vallásos témájú falképeinél, melyeket a középkori bizánci művészet dekoratív formavilága inspirált (Angyali üdvözlet II., 1938). Sajátosan egyéni hangú, ornamentális feliratokkal dekorált dísztárgyakat alkotott biblikus, moralizáló és népköltészeti tematikával, folklorisztikus hatások asszimilálásával (Vanitatum vanitas, 1936). A kisplasztikáknál a kúpformára való egyszerűsítés lett egyre következetesebb, a nagyméretű alakok pedig egyre oszlopszerűbbé válva, gótizáló formaeszményhez közeledtek (Oszlopangyal, 1942). A folklorisztikus inspiráció az 50-es években fokozódott munkásságában. Az akkori művészetpolitikai elvárások egy részéhez alkalmazkodva a népi-paraszti világra koncentrált; nosztalgikus felhanggal idézte meg változatos zsánertémákkal a paraszti élet epizódjait. Élőkép jellegű, epikusan mesélő falképek (Almaszedés, 1952) és reliefek (Lakodalom, 1955) mellett realisztikus hangvételű kisplasztikákat és nagyméretű figurákat is korongozott (Kenyérszegő, 1952; Fonó, 1953). Iparművészeti tárgyait, melyek között szinte valamennyi hagyományos forma megtalálható, a rendkívüli ötletesség és bravúros formakincs jellemzi. A 60-as és 70-es években terrakotta helyett főleg samottos, durvább agyaggal kezdett dolgozni. Az expresszívebb formáláshoz visszatérve rusztikusabb felületkezeléssel is kísérletezett. Ezzel párhuzamosan figurái egy részénél a geometrikusan zárt, tömbös formálást részesítette előnyben (Dávid, 1967). Kísérletei egy részénél - főleg a fájdalmat, s a gyászt kifejező alkotásoknál - teátrálisan patetikussá vált. Az értékválságból fakadó belső megújulási igény hatására részben visszatért a biblikus témákhoz, részben új témákat dolgozott fel: a görög mitológia, az archaikus mesék s a népi mondák világát (Cantata profana, 1969). Életművének jelentős részét hazai és külföldi épületkerámiái képezik. Gádor István és Gorka Géza mellett a modern kerámia egyik megalapítójaként ő képviselte évtizedeken át Magyarországot az európai kerámiaművészetben.