Márffy Ödön

Festőművész. 1902-1904: Julian Akadémia és École des Beaux-Arts, mesterei: J. P. Laurens, F. Cormon. Az Állami Nagy Aranyérem birtokosa (1946). A MIÉNK (1908), a Nyolcak (1908), majd a Képzőművészek Új Társasága (1924) tagja, az Európai Iskola (1945) művésze. A XX. sz.-i modern magyar piktúra meghatározó egyénisége. A Fauves-hoz és némiképpen a kubizmushoz kötődik stílusa. Annak ellenére, hogy nem jár Nagybányán, kifejezésmódját a neósoké is alakítja, sőt Rippl-Rónai művészete - akit mesterének tart - is hatott alkotásmódjára. A 1900-as évek elején ismerte meg Ady Endrét és Fülep Lajost Párizsban. A francia művészet - pl. Matisse - mellett tehát a magyar szellemi élet jeles képviselői szintén formálták szemléletét (Aktos kompozíció, 1911 körül). 1906-ban hazatért Párizsból. A Nyolcakhoz való csatlakozásával teljesedett ki festészete, melynek lényege, hogy kisebb mértékben Cezánne módszerét, ill. a kubizmus és a fauvizmus eredményeit egyaránt felhasználja, ötvözi kompozíciói készítésénél, miközben megmarad a szerkezetet és a koloritot kiemelő figuralitásnál (Régi váci vám, 1911 körül). Társadalmi megbecsülését erősítette és megélhetését, anyagi biztonságát segítette Boncza Bertával, Csinszkával, Ady özvegyével kötött házassága. Ettől az időszaktól gyakorlatilag minden idejét a festészetnek szentelhette. A két háború között a Nyolcak csoport volt tagjainak ábrázolásmódját az intimebb hang, a befelé fordulás, a privát szféra bemutatása és a posztimpresszionizmushoz való közeledés jellemzi. Márffynál ezt a fény-szín-hangulat festészetet még egyénibbé, kifejezőbbé teszi koloritjának erősödése, kivilágosodása, párássá-légiessé, sejtelmessé válása (Csipkekendős nő, 1930 körül, Tiarich Zdenka és Csinszka, 1930). Szemléletének nyitottságát mutatja, hogy csatlakozik az Európai Iskolához, de festészetének karaktere lényegében már nem változik (Lovak, 1940-es évek, Önarckép, 1950 körül). Egy évvel a halála előtt, 1958-ban megrendezik gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban, ahol a két háború között többször is kiállította alkotásait. A XX. sz. első felének tipikus művésze. A századelő modern európai irányzatainak és a hazai, elsősorban a nagybányai tradíciók ötvözése révén sikerült megújítania honi piktúránkat, annak ellenére, hogy e kettősség érezhető művészetében.