Színház

A chicagói hercegnő

operett, 2 felvonás, magyar, 2016.

Értékelés:

3 szavazatból
Szerinted?

Közreműködik: a színház énekkara, balettkara, zenekara, valamint a MÁV Pesti Broadway Stúdió növendékei

A halhatatlan komponista 1928-ban Bécsben majd Budapesten bemutatott operettje méltatlanul elfeledett darabja Kálmán Imre gazdag életművének, jóllehet aktualitása aligha vitatható.

A történet szerint Mary, az elkényeztetett amerikai milliomoslány, fogadást köt barátnőjével, az ugyancsak dúsgazdag Edith Rockefellerrel; melyikük tud európai útjuk során valami olyan különlegességet vásárolni, ami pénzért talán nem is kapható. A tét egymillió dollár. Az utazás során Mary megismerkedik Borisszal, egy képzeletbeli kelet-európai kis ország, Sylvária attraktív trónörökösével, és viharos találkozásukkal kezdetét veszi a világrendszerek küzdelme.A gazdag amerikai lány megvásárolja és átrendezi a reménytelen adósságokkal küszködő Sylvária uralkodói palotáját, de titokban Borisz szerelmére pályázik, a férfi pedig önbecsülését és kulturális hagyományait igyekszik megőrizni a mindent elsöprő tengerentúli befolyással szemben.

Charleston vagy csárdás, pénz vagy monarchia, amerikai életstílus avagy európai tradíciók - ezek a darab alapkérdései, amelyek természetesen a mű zenei anyagában is megjelennek. A színpadon egy jazz- és egy népizenekar segítségével az amerikai jazz számok mellett klasszikus operettmelódiák éppúgy felcsendülnek majd, mint cigány- és népzenei ihletettségű dalok.

A Budapesti Operetszínház közönsége 2016 tavaszán Lőrinczy Attila átiratában ismerkedhetett meg A chicagói hercegnővel.

A(z) Budapesti Operettszínház előadása

Bemutató időpontja:

2016. április 24., Budapesti Operettszínház

Stáblista:

Szereplők

Borisz (Sylvária trónörököse)
Lizaveta nagyhercegnő (az anyja)
Alexej Zénó Luparovics nagyherceg (Moránia uralkodója)
Rosemary Dragica (morániai hercegnő)
Mr. Benjámin Lloyd (amerikai milliárdos)
Mr. James Bondy (Mr. Lloyd titkára)
Perolin (pénzügyminiszter)
Petneházy Andor (sylváriai kormánytag)
Adrian Negresco (a trónörökös adjutánsa)
Ivan Placek (hadnagy, sylváriai kormánytag)
Főudvarmester
Lajos úr (bárigazgató, sylváriai kormánytag)
Főpincér (sylváriai kormánytag)
Főpincér (sylváriai kormánytag)/Lajos úr
Sarah Rotschild
Bunda Mihály (cigányprímás)
Bobby (szaxofonos)
Zsiga (morániai testőr)
Apácafőnöknő

Hozzászólások

1/10
nadudvarip 2017 dec. 10. - 23:00:48 1/10
Véleményemet a pozitívval kezdem, nem lesz sok belõle: a darabban van néhány jobb poén, de ezek általában céltalanok, nem ad hozzá semmit a történethez.

Most pedig összefoglalom, miért volt borzalmas, kritikán aluli, nézhetetlen sz*r. A darab unalmas volt, a történet nulla, a zenéje rossz. A karakterek kisszerûek, üresek, teljesen érzelem mentesek. A szerelmi szál gagyi, nem jön át semmi érzelem.
Zeneileg hulladék a darab: attól, hogy felvisznek egy darab szaxofont a színpadra, még nem válik jazz-é a megszólaló, csárdás-szerû musical zene. Pedig sokszor elmondják, nagyon próbálnak meggyõzni róla, hogy jazz szól - de a csárdás ennek ellenére nem válik jazz-é. Zeneileg egyik mélypont, amikor \"keringõt\" \"táncolnak\" nem 3/4-es musical zenére...
A két fõszereplõ játéka is borzalmas, a nõ félig angolul, féléig magyarul beszél, gagyi, erõltetett akcentussal. Az angolja sok esetben érthetetlen, a magyar akcentus nem hiteles, béna. A férfi öntelt, érzelemmentes, hiteltelen. Amikor \"egymásba szeretnek\", az teljesen hiteltelen és semmi érzelem nem jön át.
A darabot különösen szánalmassá teszi a random elemek egymás után lopása, a gányolás. Semmit nem ad ugyanis hozzá a történethez, amikor a második felvonás elején megjelenik Superman, Spiderman, Hófehérke, Mickey és Mini egér. Ahogy az sem segít, hogy a csárdás elemek keverednek a jazz-nek szánt elemekkel, vagy amikor megpróbálják egy dalba hozni a csárdást és a slowfox-t, és erre \"táncolnak\", ami inkább értelmetlen ugrálás.

Sajnálom a darabra rászánt 3 órát, úgy érzem, ezt ellopták az életembõl, senkinek nem ajánlom ezt a darabot.
Olymp Ing 2016 máj. 26. - 12:29:42
Az operett elsõ felvonása impulzív, szép dalokkal tarkítva, nagyszerû színészi gárda mellett. Homonnay Zsolt elõadása a sok intenzív táncos dalbetét mellett említést érdemlõen jó.
A második felvonás kicsit leül. A történet szempontjából sem hoz nagyobb érdeklõdést. A Miki egeres és egyéb filmhõsökkel megálmodott jelenetek szerintem butítják az elõadást.
Összességében mérve, egyszer nézhetõ kellemes esti szórakozás...
Edmond Dantes 2016 ápr. 25. - 12:02:08
A Király Színház negyedszázados jubileumi évének (1928) utolsó premierje volt Kálmán Imre nem sokkal korábban Bécsben bemutatott, mûfaji meghatározása szerint jazz-operettje: ezt ásta elõ csaknem kilencven évnyi szendergés után a Nagymezõ utcai teátrum. Lõrinczy Attila vezetõ dramaturg és Béres Attila rendezõ vágott bele az olvasottak alapján kétségkívül satnya-gyagya történet és szövegei leporolásába. Nem ismerem az alaplibrettót, de a 2016-os "leporolt" változat hasonlóképpen a satnya-gyagya kategóriában maradt. Fércmû lehetett mint a mûfaj legtöbb -és a süllyesztõben emiatt is örökre eltûnt- alkotása és sajnos az is maradt. Nosztalgiázás nélkül az a véleményem, hogy a 21. században az igazi, kacagtató, szellemes humor terepe n e m az operett és a mûfaj mai elõadóinak döntõ többsége sem arra szocializálódott/képeztetett, hogy zenés produkciók prózai párbeszédeiben viccelõdve mulattassák a nagyérdemût. Ha erre törekedtek a mai alkotók, törekvésük jóindulattal is vegyes, kevesebb jóindulattal hervasztó sikerûnek minõsíthetõ. Lehet, hogy õk -mint egy interjúban olvasható- "rendkívül jól mulatva, nagyokat röhögve" írták át szinte a teljes szöveget, de túl sok színvonalas móka, kacagás nem kerekedett ki a mostani librettóból sem.

Nagyobb baj, hogy -és ezt ki kell mondani- Kálmán Imre távolról s e m elsõrendû zenét írt, "közelrõl" pedig kimondottan másodvonalbeli, sok önismétléssel teli muzsikát hallunk, egyetlenegy árva, "fütyülhetõ" sláger nélkül, pedig ennek a mûfajnak egyik éltetõ eleme, hogy legalább 1-2 dal elsõ hallásra rögtön "beugorjék" a nézõnek és késõbb is megmaradjon emlékezetében mint a mû zenei névjegye. Kálmán Imre kísérlete, a századforduló klasszikus operettjét -echte cigányzenekarral is súlyosbítva- csatáztatni a 20-as években Európába betörõ amerikai dzsessz-szel, nem lett kifejezetten sikeres: a végeredmény egy zenei öszvér, cigányozós-magyarnótás-valceros Kálmán-operettnek halovány, de el- és lemarad a korszak feljövõ honi szerzõi, Ábrahám Pál és mások "tisztán" dzsesszes operettjei színvonalától is. R ö v i d e n: ebben a nem igazán ütõs zenéjû és szinte eseménytelen darabban sem zeneileg sem "cselekményileg" messze n i n c s benne a csaknem háromórás játékidõ, ez a második részben már különösen, hogy ne mondjam, fájón (...) érezhetõ. Mint oly sokszor: kevesebb több le(hete)tt volna.

Mindehhez képest talán meglepõnek tûnhet, de a társulat színvonalas, jó elõadást produkált, amelyben már két nappal a premier után is szinte minden a helyén van. A nyomasztó emlékû múlt nyári szegedi Álarcosbál után szinte szerethetõnek mondható Béres Attila rendezése. Némi napi aktualizálást, "kisvasutazást", "karvalytõkézést" és hasonlókat üveggyöngyként odahajít a közönségnek, de összességében látványos, költséget nem kímélõ produkciót vagy még inkább: p a r ó d i á t rakott föl a sokat megélt deszkákra. Mert kétségünk ne legyen: paródiát látunk-hallunk, ez a mû nem is lehet más itt és most. Horesnyi Balázs díszletei közül, a szokásos pesti kávéház- és sylváriai hercegi palotasablon után üdítõen hat a második rész (neo?) art decósra átrajzolt, az elsõ részben még neorokokó palotabelsõje. Pazarul mutatósak, hangsúlyosan parodisztikusak Velich Rita jelmezei: népiesch-magyarosch-sylváriásch-századfordulós meg húszasévekbeli-amerikás-dzsesszes, hol, mikor, ahogyan kell vagy legalábbis ahogy azt mi, Mórickák elképzeljük. Sokféle zenéhez sokféle koreográfia, sokféle koreográfiához sok koreográfus: Bodor Johanna, Lénárt Gábor és Hajdu Anita klasszikus, dzsesszes és sztepptáncai mutatósak, ha nem is túl eredetiek... vajon lehet még "eredetit" produkálni? És milyen lenne az?

A színház a legtöbb figurát kettõs szereposztásban hozta ki. A vasárnap délutáni elõadás igazi felfedezése számomra a fiatal Bordás Barbara volt mint Mary, az amerikai milliomoslány. Õ nem csupán lelépked ama kötelezõ lépcsõsoron, elénekli számát majd két lépés valcer után kisétál. Szinte mindent tud, ami ehhez a szubrett-primadonnai szerephez szükséges: szépen énekel, jól táncol, jól mutat és bejátssza a színpadot. Profi alakítás. Homonnay Zsolt hangilag igen jó a herceg, Borisz szerepében, a sablonos duhaj-mihaszna-bonviván karakterrel színészileg õ sem tehetett csodát és hosszabb idõre el is tûnik a darabból, hogy a fináléra aztán gyõztesen visszatérjen. Szendy Szilvi elmarad ismert és értékelt képességeitõl, alakítása jelentõs részét idõsebb (másutt) színigazgató pályatársnõje affektált hanghordozása utánzására fordítja, felejthetõen. Igen halovány Laki Péter Bond(y) amúgy is "foghíjasan" megírt táncoskomikus szerepében: ezt a figurát jóval hangsúlyosabban kell színre vinni, hogy igazán észrevegyük. Kalocsai Zsuzsa kedvéért (mint anno Honthy kedvéért Cecíliát) alaposan felturbózták a nagyhercegnõ szerepét és a szerzõ egy évvel korábbi Golden Dawn címû mûvébõl importáltak neki két szólószámot is. Szemmel láthatóan és véglegesen beérkezett a mamaszerepek világába és ez így van rendjén. Ebben a mûfajban, ha nem is mindig szívesen, de elõbb-utóbb elkerülhetetlenül egymásnak adják a "kilincset" a primadonnák. Ezt látjuk megint egyszer itt és most. Frissen kreált szerep Mary egyik barátnõjéé, Edith Rockefelleré, sajtóhírek szerint Szulák Andreának (és rajongóinak) akarván kedveskedni; elõadásunkon váltótársa, Nádasi Veronika mutatkozott be, remek hangon, jó atmoszférát teremtve adta elõ két, ugyancsak "kakukkfióka", más szereplõ szólamából elcsent magánszámát. Jogosan köszöntötte õt virágcsokorral az elõadás végén Lõrinczy György fõigazgató, szavait átvéve mint "aranytorkú énekesnõt". Ottlik Ádám és Sipos Imre a hagyományos apaszerepeket hozta megbízhatóan, a népes szereplõgárda összes többi tagját most nem sorolnám föl. Bolba Tamás rutinos profizmussal vezette zenekarát és a kórust nyitánytól vasfüggönyig. Külön színfolt volt az egymással "csatázó" két színpadi zenekar, a cigányosch-magyarosch és a dzsesszes, utóbbit név szerint is meg kell említeni: Bársony Bálint dzsessz szaxofonos és együttese szinte külön életre kelt, amikor erre alkalma nyílt.