Szilárdi Béla méltó rokona Nietzschének. Ő is - mint zenész, mint festő, mint prózaíró - polihisztora saját létezésének. A láma köpésében - nemkülönben a hozzá írt kiváló esszétanulmányban - is az emberi élet történetekben megformálódó lényege érdekli: a szabadság körei, a magány természetrajza, a szeretet, a megértés és ezek hiánya, a kiszolgáltatottság testnek, léleknek, másik embernek. Hogy végül akad-e még egy kis remény az emberiség számára, azt azonban sajnos ebből a színműből sem tudhatjuk meg. De talán már nem is érdekes. Legyen nekünk elég annyi öröm, hogy igazi drámaírót ünnepelhetünk Szilárdi Béla első színpadi művével: a szöveg ugyanis él, elevenen izzik, s magával ránt a mélységes mélybe olvasót, színházi nézőt egyaránt. Mindent megtesz, amit szöveg tehet az emberrel. Ezért nem csodálkozhat, ha beleborzong a betűkbe, a szavakba cizellált világosságba és sötétségbe, aki olvassa őt. Aztán ráeszmél úgyis: de hiszen semmi sem történt, csupán annyi, hogy Nietzsche két órán keresztül megint velünk volt. - Valaki végre táviratozzon az Istennek! (Fűzfa Balázs)
A(z) Weöres Sándor Színház előadása
Hozzászólások