Színház

A trubadúr

opera, 2 felvonás, olasz, 2001.

Értékelés:

2 szavazatból
Szerinted?

Ferrando a grófi család történetéről mesél, hogy bóbiskoló katonái szeméről elűzze az álmot. Luna gróf atyját balvégzet üldözte: kisebbik fiát egy öreg cigányasszony szemmel megverte. Mikor ezért az átkozott banyát máglyára hurcolták, végső haláltusájában megeskette lányát: álljon bosszút az ő keserves kínhaláláért. Azucena szót fogadott, és elrabolta a kisebbik grófi gyermeket. Híre járt, hogy a cigányasszony a fiúcskát ugyanúgy máglyán égette el, ahogy annak idején az ő anyját megölték, de az öreg gróf haláláig nem hitte, hogy gyermeke valóban a tűz martaléka lett, és meghagyta idősebb fiának - a vár jelenlegi urának -, hogy szüntelenül kutasson eltűnt öccse után... Manrico rejtélyes és ijesztő dolgokat tud meg Azucenától. A cigányasszony lelkét még ma is felkavarja a hajdani borzalmas események emléke: állítólag annak idején őrjöngésében félig eszét vesztve nem a grófi gyermeket vetette a lángok közé, hanem saját fiát. Ezek szerint Manrico nem is az ő fia. Azucena sietve helyreigazítja szavait: mindig hű anyaként ápolta Manricót; most is, amikor félholtan találta a csatatéren, egyedül az ő féltő gondossága, anyai önfeláldozása adta vissza az életnek. Manricót a válasz nem nyugtatja meg teljesen, de sok fontolgatásra nincs is idő. Egy hírnök levelet hoz Ruiztól, Manrico hűséges fegyvertársától, aki arról értesíti, hogy Leonora, miután Manrico halála hírét vette, egy közeli zárdában az apácafátylat készül felvenni. A trubadúr azonnal nyergeltet és elvágtat... Luna táborában bizakodó a hangulat. A várható diadal tudatában készülődnek a harcosok Castellor várának ostromára. Harci kedvüket még fokozza, hogy a várat uruk halálos ellensége és szerelmi vetélytársa, Manrico védi. Az őrök elfognak a környéken egy arra kószáló cigányasszonyt, akiben Ferrando felismeri a grófi gyermek gyilkosát. Már készítik is a máglyát, amin Azucenát utoléri a büntetés...

Fodor Géza így írt A trubadúrról: Leo Slezak, a múlt század elejének nagy tenoristája szerint az operák általában arról szólnak, hogy a tenor szerelmes, s bár viszontszeretik, mindig közéjük áll valaki, rendesen a bariton, és minden szép álmot szertetép. S ugyanő, korának híres Manricója, operakalauzában A trubadúrról csak ennyit ír: ?Fogalmam sincs, hogy miről szól?. Hát leginkább éppen arról, hogy a tenor szerelmes a szopránba, aki viszontszereti, de közéjük áll a bariton és minden szép álmot szertetép. (...)
Herbert von Karajant, akihez ez az opera különösen közel állt, három sajátossága nyűgözte le és inspirálta: az emberi szenvedély archetipikus szituációi, a maximálisan koncentrált drámai helyzetek és Verdi zseniális képessége, hogy ezeket a drámai helyzeteket zenébe tegye át. Mindez olyan primer és elementáris, hogy centrifugális erejével valóban látókörön kívülre röpíti az elő- és háttértörténetet; az opera adekvát befogadásához nincsen szükségünk arra, hogy a zene által közvetlenül felfoghatón kívül fogalmunk legyen róla, miről szól, mert lényegében arról szól, ami a hangok ? a leírt és a megszólaló hangok ? által közvetlenül felfogható belőle. A trubadúr a romantikus opera értelmében vegytiszta opera, az operák operája.

A(z) Magyar Állami Operaház előadása

Stáblista:

Hozzászólások