Mikó Csaba 2003-ban írt drámája egy tetralógia (Apa, Előjáték, Testínség) középső darabja. A három szöveg stiláris és filozófia egysége, tematikai hasonlósága mégsem kapcsolja feltétlenül egymáshoz a drámákat, külön-külön lélegeznek: emlékeznek. Egy-egy család szétesett jelenét látjuk, ahogy a múlt emlékeivel terhelt életükben próbálnak rendet rakni. Persze ez a rend monomániáktól, elhazudásoktól, ki nem mondott bűnöktől roskad; ingatag.
Az Előjáték egy félhomályos szobában játszódik. Anya (Margitai Ági) ül a székén, rátelepedve a térre, az emlékekre, vasmarokkal tartva Fiút (Ács Norbert), irányítva az emlékezést. Mert más nem maradt számára, csak a ki nem mondott bűnökkel és kétes erkölcsű szépséggel felsejlő múlt folyamatos repetíciója. Úgy hangzik, mint egy mise, litániákkal, zsolozsmákkal, énekekkel. Csak a gyónás hiányzik - az igazság számu(n)kra kimondhatatlan. S hiányzik még valami. Egy rítust csak a múltból örökölt szabályok kötelező formalitása és az átélés érdekében a jelen maximális feláldozása tesz rítussá. Itt Anya, Fiú és a naponta megjelenő Szerető (Bede Fazekas Szabolcs) mindennapi (hétköznapi) rítusainak kevés köze van a jelenhez. Ha átélnék a jelent, kiderülne, mennyire koholt az az évtizedek alatt felépített rend, amiben élnek. De ma nem működik a rend. Ma történik valami. Érzi ezt mindhármójuk. Beszélni nem tudnak másképp, csak a megszokott, unottig begyakorolt emlék-szóképekben, de ma kibeszélnek mögülük. Többet és mást mondanak. A rend szétesik, a rítusból játszma lesz. A tét a Fiú élete: ki tud-e szabadulni Anya karmos öleléséből?
Az Előjáték a Nyílt Fórum keretében (POSZT), 2004-ben került először színpadra, felolvasó színházi formában, Pinczés István rendezésében.
A(z) Szkéné Színház előadása
Hozzászólások