Színház

Hoztam valamit a hegyekből

előadás, magyar, 2015.

Értékelés:

5 szavazatból
Szerinted?

"Sok arcom volt, most a valódit látják, egy emberét, aki nem akar dolga-végezetlenül távozni: haza akar érni az emberek szívébe. Hogy most nem vagyok színésznő? Nem tudom. Lehet, hogy a színészet, - a valódi, - a tökéletes azonosulás, a tökéletes igazmondás. A jó színészethez elég a tökéletesen hazudni tudás képessége is: úgy tenni, mintha? Nekem azzá kellett válnom, szó szerint és valóságosan. A legvacakabb szerepért összezsugorodni, vagy megnőni saját határaimon túlra. Iszonyú szép és félelmetes volt... A nevemet i-vel írom, az y-t színigazgatók és újságírók ajándékozták a múltban. Megszoktam, mint a vörös hajam. Ma, mint minden hazugság, zavar. '945 után én már nem csak színt akartam játszani - közölni akartam valamit. Hoztam valamit a hegyekből! Igen, Istennel a hátamon, sokszor keresztbe feküdtem karrierem útján. Igen, önsors rontó is voltam. Nem maradt utánam semmi, amit szívből vállalok, csak három magnótekercs: az 1959-es Bartók termi estém, a "Pacsirta," és a "Bujdosó lány." (Mezei Mária)

Azt mondják, egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Vajon Mezei Máriára hányan emlékeznek napjainkban? És hogyan? A "kecskeméti, franciás Mezeire", aki remekül játszott kokottokat..., aki színésznő akart lenni, és az lett. Díva, Vörös Démon, Femme fatale! Vajon igazán ezt akarta és így? Valójában milyen ember volt? Hogyan élte mindennapjait? Kit és hogyan szeretett? Boldog volt-e, mint nő, mint ember, mint művész? Eleget tett-e a maga elé kitűzött, vállalt feladatának: szeretetben, szeretettel élni? Sok-sok kérdés, melyekre kutatva életét sem kaptunk egyértelmű választ. Nehéz utat vállalt, míg végül sikerült révbe érnie hű társával oldalán, mindennap megharcolt szeretetben, harmóniában önmagával, békében a világgal.

Régóta és sokszor az "utamba" került Mezei Mária: vagy úgy, hogy dalait énekelhettem, vagy úgy, hogy egy könyvet kaptam róla... Ismeretlenül is megszerettem.

Estemmel izgalmas kalandozásra hívom, várom Önöket. Fedezzük fel együtt - sok zenével, humorral és iróniával fűszerezve - e csodálatos Asszony, Ember, Művész életét.

A(z) Nemzeti Színház előadása

Bemutató időpontja:

2015. október 10., Nemzeti Színház

Stáblista:

Szereplők

Mezei Mária

Alkotók

Hozzászólások

10/10
ambrosius 2015 dec. 08. - 16:26:08 10/10
Tóth Auguszta önálló estjének kezdetét Szilassy Nelly „bárzongorista” bevezetõ dallamaira elhelyezkedve és hangolódva Mezei Mária eredeti hangfelvételét hallgatva kapta a közönség, majd az eredeti hangot ismételve és folytatva már önállóan énekelt tovább a mûvésznõ.
Mert mûvésznõ volt (Mezei és az õt formáló Tóth Auguszta) az elsõ pillanattól, karcsú, fiatal és mókás, szenvedélyes és lelkes. A felidézett életrajzi elemek, a pályára törekvés stációi, az iskolai ünnepély Monori Lili-s sztorija kedves felvezetései voltak annak az egyre nagyobb ívû pályának, amin Mezei járt. Szerelmei, Márai Sándorral való viszonya, a 12 évvel fiatalabb zseni, Cziffra Györgyhöz fûzõdõ baráti és munkatársi kapcsolata, egészségi állapotára való utalásai és a II. világháború elõtti nagynevû direktorok és színi tanodák vezetõinek nevei mind ismerõsen csengtek a zömében idõsebb hallgatóságnak.
Mûvészet és politika, mindig kényes kérdés volt ez. Ma is az. Most egy konkrét mûvész konkrét életrajzi adataival illusztráltan kaptuk meg ezt az igazságot, az elismerést és mellõzést, a szerep ajánlást és szerepbe kényszerítést. Egy olyan mûvésznek, akinek vágya, munkája és élete csak a színpad, a szereplés, a rivalda fénye.
Az illusztráció kitûnõen sikerült, bemutatni a dívát, a kacér sanzon énekesnõt, aki amíg dalol kokettál a közönséggel, majd félholtan is elmegy este, hogy megkaphassa a kívánt következõ nagy alakítás lehetõségét.
Dávid Zsuzsa rendezése hajszolja tovább a történetet, látjuk a visszavonulást, a megmenekülést, megtérést és Istenhez fordulást, a harcot a politikával az önálló pódium estekért. Szemünk láttára törik meg, tûnik el sminkje és öregszik meg. Azonban tudja az igazságot, harcol az igazáért, miközben fájdalmasan ébred rá a veszteségekre, a négy évvel idõsebb József Attila késõi megértésére, a 22 évvel idõsebb Latinovits halálára, a kortársak (írók és mûvészek) meg nem értésére.
Olyan levélváltásokból idéz, amelyeket a mai sms világon nevelkedett korosztály biztosan elavultnak tarthat és soha meg érthet.
Utolsó, „istenes” énekeinek egyikével búcsúzik a színésznõ, énekét lassan átmosva az eredeti Mezei hangfelvétel jól ismert hangsúlyaiba.
Az igen hatásos est, kissé letaglózott közönsége méltatlanul kevés tapsa után jó megoldás volt egy kis közös énekléssel oldani a feszültséget, a megcsillanó könnyeket.