Vajda olyan zenedramaturgiát dolgozott ki, melynek egyes elemei az operai hagyományból többé-kevésbé ismerősek lehetnek, ám a drámai helyzet, a szövegkörnyezet (kontextus) ezeket az elemeket új vagy egyenesen szokatlan megvilágításba helyezi. Az ismerősség érzése, párhuzamosan a cselekmény előrehaladásával, fokozatosan erősödik, sőt: a darab legvégére a zene kifejezetten hétköznapivá, használativá, azaz triviálissá válik. Egyre inkább otthonosan érezzük magunkat a darab (és a manipuláció nagymesterének, Cipollának) világában. Ez a helyzet ambivalens (ellentmondásokkal terhelt) befogadói szituációt hoz létre. A néző - miként a darabbéli közönség - önfeledten adja át magát a tánc sodrásának, ugyanakkor (szemben a színpadon látott közönséggel) tudja, hogy ez az önfeledtség ellentétben áll mindazzal, amit saját emberi mivoltában óvni való értéknek gondol.
A novella és a darab cselekménye szerint egy olasz kisvárosban, Torre di Venerében egy magát lovagként hirdető illuzionista előadására sereglik össze a közönség. Alaposan megváratja a publikumot, s amikor végre színpadra lép, magatartásával provokálja a nézőket. A provokáció természetesen most is a manipuláció eszköze, s az elvárt (megjósolható) reakció nem is várat sokat magára. Egy fiatalember hangos közbekiáltással (köszönéssel) megpróbálja kizökkenteni az önteltnek tűnő mágust, aki természetesen azonnal lecsap a magabiztos ifjúra. Hipnózis révén ráveszi, hogy öltse ki nyelvét a közönségre. A trükk beválik, a nézők jól szórakoznak. Cipolla ezek után bemutat néhány tipikus pódiumszámot és megcsillogtatja gondolatolvasási képességét is. A bűvész fokozatosan uralni kezdi a helyzetet, a közönség a hatása alá kerül. A szó metaforikus és elsődleges értelmében is úgy táncol, ahogy a hipnotizőr akarja. Kivéve egyetlen nézőt.
A(z) Magyar Állami Operaház előadása
Hozzászólások