Bogusław Schaeffer a hatvanas években a zene felől érkezett a színház világába. Lenyűgözően sokszínű tehetség – zeneszerző, zeneteoretikus, grafikus, tanár és drámaíró – napjaink legeredetibb és legnagyobb lengyel művészeinek egyike volt. Elsősorban muzsikusnak vallotta magát, noha színdarabjait ugyanolyan osztatlan siker fogadja szerte a világon, mint zenei kompozícióit. Nem csoda, hogy drámái sokszor hasonlítanak a zenei kompozíciókra, művészetét izgalmas átmenetként is értelmezhetjük a színház- és zeneművészet világa között.

De ez csak egy része Schaeffer drámai eredetiségének. Színpadi műveinek értelmezését nem lehet a hagyományos színházi fogalmak és a drámai „cselekmény” szerint megközelíteni. Schaeffer színháza „tiszta színház” – a saját magát középpontba helyező, önmagára reflektáló színház egyben a színészi játék tárgyává és eszközévé is válik. A színpadi történés nem egy eljátszott, hanem egy önálló, autonóm valóságot képvisel, de csak az adott műben és annak végéig létezik. A „játszó” s a „játszott” összemosódik; nem lehet tudni, a színész főhősöket alakít-e, vagy csak önmagát adja, szerepeket szaval, vagy saját gondolatait tolmácsolja, színpadi figura-e már, vagy még a privát színész? A szereplők a színpadi valóság és a benne ábrázolt világ peremén mozognak, könnyedén és észrevehetetlen módon átlépve a két valóságot elválasztó határokon.