Frans Poelstra leheveredik a pszichoanalitikus díványára és feltárja előttünk sajátos gondolkodásmódját, ami vészjóslóan köröz egy olyan nullpont körül, ahonnan nincs többé visszatérés.
Eközben még arra is vállalkozik, hogy egy rendkívül szűk mezsgyén improvizáljon - nekünk mégiscsak varázslatos pillanatokat szerezve.
"Manapság, amikor annyit hallani a táncban improvizációról, még többet a 'real-time kompozíció'-ról meg arról, hogy 'ott lenni a pillanatban', -mintha csak ez volna a profi improvizációs előadás kulcsa-, én olyan boldog volnék, ha valahogy tudnék csinálni egy 'unreal-time kompozíciós' darabot, és nem ott lenni a pillanatban."
Gyerekkorában Frans Poelstra több időt töltött azzal, hogy az amszterdami csatornák vizét bámulta, mint amennyit iskolában töltött, így aztán diplomája azóta sincs, viszont nem felejtette el az álmait! Arról álmodott, hogy ő lesz a soron következő Jimi Hendrix, de mivel speciel a gitározásban semmiféle tehetséget nem árult el, úgy döntött, színházban fog dolgozni, lévén ez az a hely, ahol professzionálisan lehet álmodozni.
Számára az előadó művészet annyit jelent, hogy az ember nyitva tartja a csatornáit, hogy gondolkodni tudjon, képes legyen meghallani a másikat, és tovább álmodni anélkül, hogy bármiféle felelősséget vállalna a formáért, a szerkezetért és az ennek nyomán megszülető értelmezésekért.
Előadóként nem kevesebb a célja, mint áttáncolni a gondolatok és asszociációk által létrehozható összes lehetséges virtuális valóságon.
A(z) MU Színház előadása
Hozzászólások