Zeal & Ardor

"Képzeld el, hogy Django kecskét áldoz egy oltáron, míg a háttérben megláncolt rabszolgák kántálnak, a hangjuk pedig összemosódik a láncfűrésszerű gitárriffekkel. Aztán a sátánista szertartásokat idéző ritmikus lánccsörgetés valahogy átúszik egy hátborzongatóan ismerős norvég black metál dalba." - így szól a Zeal & Ardor bemutatkozása és nem is lehetne találóbb. Manuel Gagneux zenéje ugyanis valóban megidézi a Mississippi-delta beborult blues croonereit és az amerikai rabszolgák gospeljét, miközben érezhetően merít az első generációs black metál zenekarok zsigeri sötétségéből is. Mégis, hiába ismerős elemeiben, a zene a saját ördögi univerzumában létezik.

Hogy Gagneux valóban az ördögöt szolgálja, arra jó bizonyíték az áttörést jelentő lemez, a Devil Is Fine keletkezéstörténete. A frontember saját bevallása szerint, ha épp alkotói válsága volt, felment 4chanre és megkérte a kommentelőket, hogy mondjanak két eltérő műfajt, ő pedig megpróbálja összerakni őket egy számmá. Az egyikük a black metált mondta, a másikuk a "nigger zenét" - és bár elsőre furcsának találta az ötletet, minél jobban belemélyedt a dalírásba, annál inkább kiforrta magát a koncepció. Olyannyira, hogy sokan még azzal is megvádolták őt, hogy egyes részeknél nem őt hallani, hanem Alan Lomax amerikai népzenekutató és -gyűjtő valamelyik elfeledett felvételét.

Lemezek
Devil Is Fine, 2016
Stranger Fruit, 2018